Az idei nőnapon több újságban, televíziós műsorban az újságírónőké volt a főszerep, ha médiumuk csatlakozott az UNESCO által meghirdett, a Nők szerkesztik a híreket című programhoz. Az akció védnöke az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal volt. A nőnapi sajtót áttekintve kérdéses, van-e értelme egyetlen napra "emelni"- vagy inkább "korlátozni" - a nők emancipációját. A megjelent számtalan mézesmázos írás a nők fontosságáról, nélkülözhetetlenségéről, az irántuk érzett szeretetről és egyenjogúsítási igényükről szólt, visszaidézve a "minden anyának egy szál piros tulipánt" életérzést, hogy már a következő ünnepre is utaljunk.
H
Az UNESCO portálját olvasva (nem a magyar bizottságét, mert azon erről egy sor sincs) kiderül: ez az évek óta megrendezett program nem kötődik erős szálakkal a kormányokhoz. Itthon viszont némileg másképp alakult: március 6-án például az idén debütáló akció részeként a Női Média Lobby Egyesület az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal védnökségével tartott Média-nőnapot. Az egyesület - tájékoztatója szerint - "hírügynökségi tevékenységet végez, interjúk megszervezésében segít, sajtóanyagokat biztosít ahhoz, hogy március 8-án minél több esélyegyenlőségi téma kerülhessen a hírekbe". Kissé szerződés- vagy legalábbis vállalásízű mondat. Talán nem véletlenül: azóta kiderült, hogy az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal védnöksége nem korlátozódott szakmai segítségre. A hivatal kvázimegrendelőként elvárásokat fogalmazott meg a nőnapi cikkekkel, interjúkkal szemben, amiért néhány milliós "díjat" is fizetett.
Pontosabban: beígérte a fizetést. Homokszem került ugyanis a gépezetbe: legnépszerűbb napilapunk nem említette meg a védnöklő hivatalt, sőt annak munkáját és a kormány tevékenységét kritizáló publicisztikát is megjelentetett. Más vélemény szerint nem ez okozta a gondot: a Nőházban tartott, Lévai Katalin által megnyitott Média-nőnap nem kapott elegendő sajtópublicitást, vagyis a szervezést vállaló Női Média Lobby úgymond nem tett eleget kötelezettségének.
H
Ha egyértelműen nem tudható is, hogy miért nem akar fizetni a kormányhivatal, az biztos: szerződést csak utólag kötöttek, ha egyáltalán. Ám a kormányhivatalt cikizni - hogy tudniillik beavatkozik a sajtóba, felületet vásárol magának meg ilyesmi - szinte már fölösleges, céltalan. Főleg hogy állítólag a Női Média Lobby kereste meg őket. Az eddigi sajtónyomulás után Lévai Katalin hivatalától mást aligha várhattunk, arról nem is beszélve: egy kormányszervnek legfeljebb a jó ízlés okán kell figyelembe vennie az újságírók szempontjait. Gondoljunk például a Nap Tv-nek nyújtott és a médiahatóság által is kifogásolt tavalyi támogatásra meg arra, hogy a műsorban mindig megkülönböztetett jóindulattal bántak és bánnak a miniszter asszonnyal. Persze, persze, a politikusnak az is dolga, hogy nyilvánosságot szervezzen magának, és ha ebben saját kreativitása mellett némi közpénzt is felhasznál, hát istenem: ez előbb-utóbb az ő baja lesz.
H
Ám az mégiscsak furcsa, hogy - akár informálisan is - az egyesület elnöke, Margit Patrícia segített a miniszter nőnapi interjúinak megszervezésében, valamint hogy megbízták a politikus média-nőnapi megnyitóbeszédének megírásával is. (A miniszter beszédeivel egyébként is furcsa dolgok történnek: a legutóbbit úgy tettékfel a hivatal honlapjára, hogy benne felejtették a "felnéz" és "mosoly" instrukciókat.) A főlobbista ekkor sem futott arrébb, s nem azt felelte, hogy ez a munka, bizony, nem egyeztethető össze újságírói munkájával, hanem komolyan elgondolkodott azon, el tud-e egy ilyen fontosságú beszédet készíteni. Sőt: a színfalak mögötti botrány részbeni kirobbantójaként kifejtette, hogy saját pénzükből több száz ezer forintot előlegeztek meg a programokra, és ennek "visszaszerzésében" segítséget kérnek; például együtt teázhatnának a miniszter asszonnyal a békés megegyezés végett.
A kormányhivatal majd nyilván megmagyarázza, hogy ők jót akartak. Ezt készséggel elhisszük nekik, és udvariasan nem kérdezzük meg, vajon miért újságírókat és miért nem egy pr-ügynökséget bíztak meg e munkával. A válasz sejthető: viszonylag olcsón két tucat megjelenéshez és 4-5 interjúhoz jutottak a szervezet segítségével. Járulékos haszonként meg elkönyvelhetik, hogy néhány újságírót hosszabb távra elköteleztek az "ügy" mellett. Az "ügy" alatt bármit érthetünk, ami a megrendelő céljait segítő médiamunka.
Lényegtelen, hogy megkapja-e az egyesület a pénzt vagy sem. De vajon egy szakmai szervezet belecsúszhat-e ilyen bambán a "megvásárolt" szerepbe? És nem érint-e ez újságírói szakmai és etikai kérdéseket? Nem világos, hogy a tavaly megalakult szervezet mire is kérte a pénzt: a költségeire (miközben mindenki a saját munkahelyén dolgozik) vagy a szintén a kormányhivatal által támogatott Nőházban tartott háromórás rendezvényre? A Női Média Lobby elismert újságírónőiről nehéz feltételezni, hogy így próbáltak némi mellékes jövedelemhez jutni. Talán a szervezet "gyutacspénze" lett volna ez az összeg, hogy így alapozzák meg a működést? Akár így, akár úgy, a A Női Média Lobby eredeti céljaival nem egyeztethető össze a dolog: ugyanis a nyilvános pályázatokon kívül, sub rosa érkező politikusi megbízások, támogatások "forró pénzek" a sajtónak, amelyek elvárásokkal, függőséggel járnak. Ha már muszáj pénzt szerezni (bár tudni kéne, miért van rá szükség), más - akár állami - forrásokat kellene keresni.
Nem valószínű, hogy Lévaiék előre megfontolt szándékkal akarták ilyen helyzetbe hozni az egyesületet. Inkább azt látták, hogy ők határozhatják meg az együttműködés akár menet közben is módosítható formáját - hiszen pénzt adnak. Például nőnapra több rendezvényt szerveztek: parlamenti ünnepséget a fogyatékkal élő gyerekek szüleinek, gondozónőinek, akiket az esemény után meghívtak a Monet-kiállításra; igaz, a szállításra használt busz nem volt "fogyatékosbarát". Szintén nőnapon fotópályázatot hirdettek 14-18 év közöttiek számára Változó férfiszerepek címmel, amit honlapjukon a következő kérdésekkel inspirálnak: "Nagypapád süti a legfinomabb süteményt? Esténként otthon Apu vasal? A kisöcséd óvó bácsi akar lenni?" Egyébként a pályázat érdekessége, hogy jelentkezési feltétel a középiskolás jogviszony (ami egy esélyegyenlőségi hivataltól több mint furcsa, bár jogszerű), valamint hogy a pályázó a fotók beküldésével hozzájárul ahhoz, hogy azokat a kormányhivatal "szerzőijogdíj-mentesen bárhol közölje".
Például a jövő évi nőnapi kampány során.
