n A hét végén, az iraki háború első évfordulóján világszerte tüntetésekre gyűlt össze a hivatásos globalizációellenes szakmunkások, antiimperialista szabadságharcosok, ó-, új- és antikommunisták, radikális antiszemiták, vallásos és istentagadó pacifisták, a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek híveinek és a "palesztin ügy" barátainak tarka tömege. Az érdeklődés lanyha volt: talán Olaszországban mozdultak a legtöbben (négyszázezren), de az annak idején erősen háborúellenes Németországban alig pár ezren mentek ki az utcára, a londoni események legfőbb attrakcióját pedig az a két Greenpeace-aktivista képezte, akiknek a Big Benre sikerült kifüggeszteniük transzparensüket, miszerint "Ütött az igazság órája". A tüntetők - amellett, hogy hazug trógernak nevezték Busht és Blairt - az iraki megszállás végét (valamint Palesztina fölszabadítását) követelték, nemet mondtak a terrorizmusra és a háborúra (az utóbbira fordított pénzt "oktatásra" és "munkahelyteremtésre" szánnák, természetesen nem Irakban), sőt, még az iraki ellenállást is éltették. Hozzák haza a katonákat, ne nyomják már el Irak népét ésatöbbi. Békét a világnak!
Ezeknek az embereknek a valósághoz az égvilágon semmi közük nincsen. Az iraki kivonulás vagy bennmaradás kérdésének eldöntésében ugyanis per pillanat nem releváns, hogy Blair vagy Bush tudatosan állítottak-e valótlanságot akkor, amikor a háború indokaként (többek között) a Szaddám-rezsim terroristákkal fenntartott kapcsolatait, illetve a tömegpusztító fegyverek birtoklását jelölték meg. Iraknak feltehetőleg valóban nem voltak tömegpusztító fegyverei, és még az is lehet, hogy Szaddám Irakjában kevesebb volt a lézengő terrorista, mint a mostaniban (hisz előbbiben a terrort az állam monopolizálta). Hazudni nem szép dolog: még az is lehet, hogy a két államférfiú emiatt fogja elveszíteni az előttük álló választásokat.
Ez nem lenne valami igazságos dolog.
Azok ugyanis (közlönyünk is közéjük tartozik), akik egy évvel ezelőtt nem vagy nem elsősorban e két fő indok miatt rokonszenveztek a beavatkozással, most nem is eme érvek fényében teszik mérlegre az iraki nemzetközi szerepvállalás elmúlt évét. Nota bene: a világközvélemény e hányadába érdemes beleszámítani Irak lakosságának túlnyomó részét is, akik - a közvélemény-kutatások tanúsága szerint - úgy érzik, hogy a háború után jobb a helyzetük, mint előtte volt.
A beavatkozás tudniillik valóban megszabadította Irak népét egy ocsmány diktatúrától. Irak lakóit etnikai, vallási vagy politikai alapon többé nem üldözik és gyilkolják tulajdon államuk erre szakosodott szervei: az intervenció megnyitotta az utat alapvető emberi és politikai jogaik érvényesítésére. A volt rezsim letéteményeseit, köztük a diktátort, szinte kivétel nélkül elfogták a szövetséges csapatok. Az intervenció a vártnál kevesebb áldozattal járt. Sikerült megelőzni a bukott rezsimhivatalnokainak iparszerű, spontán lincselését. Az elmúlt hónapokban határozott életjeleket kezdett mutatni az iraki gazdaság is; az iraki sajtó virágzik. És ami a legfontosabb: március eleje óta az ország rendelkezik egy ideiglenes, a demokratikus átmenet időszakát szabályozó alaptörvénnyel. A dokumentumot hosszú és idegölő egyeztetések után az Átmeneti Szövetséges Hatóság (CPA) szakértői - azaz a megszálló amerikaiak - hozták össze, és a 25 tagú, meghívott iraki politikusokból álló kormányzótanács szentesítette.
Az iraki nemzetépítés első dokumentuma ez, amely fontos útmutató. Irak föderális állam lesz, amelyben az iszlám vallás a jog egyik forrása csupán, s ahol mindenkit megilletnek az alapvető egyéni szabadságjogok. A "kis alkotmány" kijelöli az átmeneti időszak legfontosabb dátumait: 2005. január végéig általános választásokat kell tartani, amely után megalakulhat az - immár legitim - alkotmányozó nemzetgyűlés. Ennek lesz feladata, hogy állandó alkotmányt írjon, amit népszavazásnak kell szentesíteni: ezek után ismét választás lesz, már az igazi, a végleges iraki parlamentbe. A március elején elfogadott "kis alkotmány" a népszavazáskor lényegében vétójogot biztosít Irak két kisebbségének: a kurdoknak és a szunnitáknak (azok legnagyobb megelégedésére).
Félreértés ne essék: mindez csak az első, kis lépés a legalább félig-meddig demokratikus Irak megteremtése felé. (Annál is inkább, mert az ország 60 százalékát alkotó síiták vezetője, Al-Szisztáni ajatollah már most úgy véli: túl kevés az iszlám, és túl sok a két kisebbségnek biztosított autonómia az amerikai ihletésű tervben.) Ám azok a háború előtti vélelmek, hogy a szövetségesek leigázni, elnyomni és kizsákmányolni mennek, mindezek fényében nevetségesnek és ostobának tűnnek. Az iraki intervenció mindeddig csak vitte a pénzt (elsősorban az amerikai adófizetőkét), hozni nem is fogja. És az irakiak épp azt vetik a megszálló hatóságok szemére, hogy nem gondoskodnak megfelelően a biztonságukról. Hogy nem törődnek velük eleget. Az Átmeneti Szövetséges Hatóság április végéig át szeretné adni a hatalmat az iraki kormányzótanácsnak: meglehet, ez az időpont túl korai. A szövetségeseknek nem kimenniük kell Irakból. (Sőt - ha az ENSZ netán mégis úgy dönt, hogy beszáll az átalakulás menedzselésébe, tudni kéne azt is, hogy mit csinálna jobban, mint az amerikaiak.) Hanem tisztességgel befejezni azt, amit - lehet, akaratukon kívül - egy évvel ezelőtt elkezdtek.
