Az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozó kelet-közép-európai országok lakói szűk egy hónappal a nagy pillanat előtt nem érezhetik istennek magukat. Zeusz zavarban lenne, ha most akarná elrabolni a szép Európát. Vágyának titokzatos tárgya ugyanis épp komoly átalakuláson megy keresztül. Miként Bu–uel zseniális, hasoncímű filmjében ugyanazt a szépséget a helyzettől függően más színésznők jelenítették meg, Európa is nehezen megragadható és még nehezebben azonosítható. Azért lehet ez így, mert "Európa" történetének különös korszakát éli - nemcsak a következményeiben valójában senki által nem ismert keleti bővítési folyamattal küszködik, hanem az unió működésének egészét kell újraálmodnia.
H
Ez az újragondolási igény nem úri passzió, hanem szorító kényszer. Világosan kell látnunk: az Európa-projekt azért született meg, és számtalan nehézség ellenére azért haladhat előre, mert a tagországok többnyire felismerték, hogy a globális versenyben az amerikai és a távol-keleti régióval szemben az európai nemzetállamok külön-külön esélytelenek.
Az európai bővítés és az uniós alkotmányozás egymás mellett futó folyamata valójában e fölérendelt célt szolgálja: egy olyan új, földrésznyi egység megteremtését, amely sikeres lehet a globális versenyben. Könnyen megérthető: e klisévé koptatott cél megvalósítása azon múlik, hogy Európa mennyire képes a világban zajló nagy átalakulásnak részese lenni, hogy ebben a globális átalakulásban végül milyen szerepet kap. Ez nem csak, sőt nem elsősorban gazdasági kérdés. A magyar közgondolkodást sajnálatos mértékben uralja a "közgazdasági torzítás", az a technokrata szemlélet, hogy a gazdasági fejlődés egyben az általános cél-oka mindennek. Pedig milyen szépen mondta Schumpeter: az értéktőzsde elég ócska helyettesítője a Szent Grálnak. Európa szerepének megtalálása az új, globalizált korban leginkább civilizációs kérdés. Azt fogja eldönteni, hogy az európai civilizáció a maga sokszínűségével, értékeivel és teljesítményeivel vajon érdektelenné válik és leértékelődik-e, vagy képes lesz olyan izgalmas és sikeres egységgé formálódni, amely az e földrészen élők számára az elégedettség és a remény értelmes távlatait nyitja meg.
Ennek a globális átalakulásnak a leírásakor, meghatározásakor a társadalomtudományok (is) meglehetős zavarban vannak. Mára leginkább az "információs társadalom" metaforáját alkalmazzuk az új, globalizált világra. Trükkös metafora ez, hiszen olyan világra utal, amely még nincs is itt, és csak eljövetele látszik biztosnak, mibenléte nem. Mégis megkockáztatható: az a régió vagy ország, amely sikeresen veszi az információs átalakulás akadályait, sikeres lesz ebben az új, globalizált világban is. Az uniós csatlakozás kapcsán ezért nem az a legfontosabb, hogy mekkora összeghez jutnak az egyes országok a kohéziós alapból, vagy hogy hány szavazat illeti meg végül az új tagországokat az Európai Tanácsban, hanem hogy Európa miként teljesít majd az új, információs korban, hogy milyen pozíciókat tud kiküzdeni magának ebben az újrarendeződő globális konstellációban.
Ahhoz azonban, hogy erről gondolkozhassunk, először is tudnunk kellene azt, hogy pontosan mit is értsünk az "információs kor társadalmán", mennyi az igazság a nyakló nélkül ránk zúduló "információs" és "digitális" előtaggaldíszített történetekben és rémtörténetekben.
H
Ez annál is fontosabb, mert bár a világszellem számára éppúgy szempillantásnyi idő a berlini fal leomlása óta eltelt másfél évtized, mint a Windows szabadalmaztatása óta eltelt alig húsz év, azt mégis láthatjuk: e történelmi átalakulás győztese az Amerikai Egyesült Államok. És nem pusztán a Szovjetunió összeomlása miatt - az egyedül maradt katonai szuperhatalom a világgazdaságban is megerősítette vezető helyét. Hol vannak mára a kilencvenes évek hollywoodi filmjei, amelyek a japán ingatlanfelvásárlások veszélyeiből és a Toyota-özönvíz rémképeiből próbáltak kasszasikert faragni.
Nagy kérdés az, hogy az Egyesült Államok miként vált a korszakváltás győztesévé. Meglehetősen tautologikus lenne, ha úgy ütnénk el a dolgot ugyanis, hogy Amerika azért vált az információs korszak legsikeresebb államává, mert az információs csúcstechnológiák kifejlesztésében, elterjesztésében és használatában fölényre tett szert. Ez a magyarázat csak tovább gördítené a kérdést: hogyan tehette ezt meg a nyolcvanas évek végén agyaglábúnak tűnő óriás? Bizonyosan nincs egyetlen helyes, mindent felölelő válasz erre a kérdésre. Figyelemre méltó azonban, hogy Manuel Castells nemrégiben megjelent interjúkötetében mégiscsak vállalkozik a lehetetlenre, és megnevezi a döntő faktort.
H
Ez pedig nem más, mint az információs társadalom innovációiban és ezek elterjesztésében kulcsszerepet játszó amerikai egyetemi rendszer, pontosabban a posztgraduális képzés és az itt folyó kutatómunka magasabbrendűsége. A világ tíz legjobb egyeteme, oktatási csúcsintézménye ma az Egyesült Államokban található: az itt produkált eredményekkel az európai intézmények nem állják a versenyt. Itt nem egyszerűen az egyetemek rendelkezésére álló pénz számít: a PhD-iskolákban, kutatóműhelyekben folyó munka színvonalát meghatározza, hogy a Fülöp-szigetektől Mexikóig, Kínától Magyarországig a legtehetségesebb diákok tízezrei tanulnak és dolgoznak itt. Ehhez persze kell az anyagi háttér, de az is, hogy az "agyelszívás" jelentőségét ezek az intézmények felismerjék. Ennek következtében ma az amerikai PhD-iskolák hallgatóinak közel fele külföldről érkezik - vagyis az egyetemek az egész világból a legígéretesebb diákokat gyűjtik össze, kiemelkedő kutatási feltételeket és persze karrierlehetőséget kínálva. Ennek jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Az amerikai egyetemi rendszer ezzel kilép a nemzetállami keretek közül. Gondoljuk csak el, ezek a (többnyire) magánegyetemek a saját bevételeikből fizetnek jelentős összegű ösztöndíjat külföldi diákoknak. Ez korántsem magától értetődő; az ellenérvek két jelentős csokrát azonnal rekonstruálhatjuk magunk is. Azonban sem a beszűkülő munkapiacot emlegető ("az indiai szoftveres elveszi a munkámat"), sem a tandíjak "igazságosabb" elosztását, netán etnicizálását szorgalmazó érvek ("nem azért fizetek 30 ezer dollárt egy félévben, hogy nincstelen kelet-európaiakat támogassanak belőle") nem elégségesek ahhoz, hogy ezt a folyamatot megakasszák.
Ez a nyitottság éles ellentétben áll - mondjuk - az uniós tagországok többségének saját munkaerőpiacukat körömszakadtáig védő szűk látókörű filozófiájával. És nyilvánvalóan kifizetődik. De maradhatunk szűkebb témánknál is: miközben az EU vidáman deklarálja a négy szabadságot, és benne a munkaerő szabad áramlását, a PhD-képzések rendszere, struktúrája és támogatása - néhány kirakatintézményt leszámítva - megmarad a nemzetállami keretek között. Ez tulajdonképpen Európa számára a valódi kérdés: a nemzetállami hagyományokat és intézményeket mennyire fogja átalakítani - Schumpeter nevezetes frázisával - a kreatív destrukció? Vajon ezek az intézmények átalakulnak-e, hogy megfelelhessenek az információs társadalom globális elvárásainak, vagy sikerrel vívják meg harcukat a változatlan formában való túlélésért? Ha a felsőoktatás minősége, csúcsteljesítményekre való képessége általában sem változik az információs átalakulás globális versenyében, úgy földrészünk menthetetlenül lemarad.
H
Azamerikai posztgraduális oktatás ilyetén alakulása komoly hagyományokkal bír, és hosszú évtizedek alatt fejlődött ki. De észre kell vennünk, hogy éppen ez az információs kor kihívásaira adott strukturális válasz: ugyanis a gazdaság, a kultúra és a politika területén is hasonló szerkezetű problémákat látunk. Az új korszak lehetőségei, a változások iránya, az ezekhez idomuló cselekvési programok és elvárások egyre tisztábban rajzolódnak ki, miközben a hagyományos intézmények - és hogy ne legyünk túlságosan absztraktak -, az itt dolgozó emberek ellenállnak ezeknek a változásoknak. Az amerikai posztgraduális egyetemi rendszer nyitottsága és teljesítménye a példa arra, hogy milyen előnyökkel jár, ha a rövid távú intézményi érdekeken túllépve tágabb horizonton kereshetjük kérdéseinkre a válaszokat.
És nem pusztán arról van szó, hogy az amerikai csúcsegyetemek magukhoz vonzzák a legkiválóbb képességű diákokat, tekintet nélkül azok állampolgárságára. Castells hangsúlyozza: ennek a helyzetnek az egyik legpozitívabb következménye egy rendkívül stimuláló, a kreativitást és a teljesítményt serkentő kulturális sokszínűség. Ez a kulturális sokszínűség nem magáért való önérték - pontosabban lehet, hogy az is, de ez a mi szempontunkból most nem számít. Ennél lényegesebb, hogy ez az eltérő világlátásokból, gondolkodásmódokból, értékekből, tradíciókból összeálló sokszínűség pontosan megfelel az információs korszak éthoszának, a kaotikusan változó és egyre gyorsuló innovációs kényszer követelményeinek. Más szavakkal: épp a kulturális sokszínűség és e multikulturalizmus pozitív megélése az egyik előfeltétele az új korszakban a sikernek.
Az amerikai felsőoktatás multikulturalizmusának példája pedig azért érdekes, mert a nemzetállami, illetve kisebbségi tradíciókat egyaránt magában foglaló Európának magától értetődő sajátossága a sokféleség. Csakhogy ez a történelmileg létező multikulturalizmus a nemzetállami szűkkeblűség miatt még nem tudott nagyobb teljesítményre sarkalló kulturális közeggé válni. Hiányoznak azok az intézmények, mechanizmusok és hétköznapi formák, amelyek ezt a meglévő potenciált, Európa valódi aranytartalékát segítenének kiaknázni. Az egész, Európai Uniónak nevezett erőfeszítés sikere múlhat azon, hogy túllépve a nemzetállami hagyományokra támaszkodó öndefiníciók cellafalain, sikerül-e a konstruktív közeget kialakítani. Ha igen, akkor már csak Zeuszra kell figyelnünk, mert Európa olyan kívánatos lesz, hogy az istenek nyilván újra megkívánják, és megpróbálják majd újra elrabolni.
