János evangéliumában meglehetősen hamar elkövetkezik az a momentum, ami tökéletesen alkalmas (lenne) a politika- és királycsinálásra: már a hatodik részben, az ötezer ember megvendégelésekor. Ebben a történetben a populista frázisok esszenciáját, minden politikai hazugság gyökerét - "a semmiből fogunk tömegeket jóllakatni" - Jézus anélkül váltja valóra, hogy kimondaná, elpufogtatná. Egyfelől tehát tapintatos, nem alázza meg hallgatóit; másfelől pedig végre is hajtja azt, ami egy politikust isteni felhatalmazással bíró királlyá tehetne.
A meglepett és jóllakott tömeg először a csodát, az isteni mozzanatot veszi észre. "Az emberek azért látva a jelt, amelyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő vala a világra." A következő pillanatban viszont felismerik, hogy a csodatévő minden evilági, jólétre és strukturált berendezkedésre vonatkozó igényüket beteljesítheti. "Jézus azért, amint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királlyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre." (János 6,14-15) Olyan erőteljes tehát a tömeg vágya és igénye, hogy - Károli felkavaró szavával - "elragadná" a királyt. De Jézus már itt és ekkor egészen világossá teszi, hogy nem azért jött, hogy e vágy kielégítője legyen. És tulajdonképpen már ennyi is elég ahhoz, szól a Scriptura, hogy a politikai kereszténységnek a továbbiakban ne legyen semmi biblikus alapja.
Tisztázásra szorul, hogy mit értünk politikai kereszténység alatt. Jelen érvelésben azt, ha egy politikai csoport közösségalkotásra igyekszik felhasználni a vallásosságra való hivatkozást. Ennek kendőzetlen példája a 2010. május 19-én benyújtott törvényjavaslat a "nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről", mely ezzel a nagy felhördülést keltő felvezetéssel indul: "Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért, az Alkotmányban rögzített felelősségünk jegyében, a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájára, a történelmi Magyarországot szétdaraboló, s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve..." A szöveggel nem csak az a baj, hogy ezzel "Isten" bemasírozott a mai magyar parlamenti törvényalkotásba. Aki "csak" ezen akad fönn, az felületesen tekint a szövegalkotói szándékra; viszont lehetséges, hogy még e felületes rátekintéssel is nagyon pontosan látja azt az előttünk álló nagy társadalmi vitát, ami a demokratikus állam szemléleti nyitottsága és pluralizmusa iránti elvárás, illetve a kormányozhatóságot kitűnően szolgáló, egységesített világlátásként propagált politikai vallásosság közt fog kitörni - jó esetben. Rossz esetben hallgatás, frusztráció, elidegenedés és a világnézeti különbségek elmérgesedése vár ránk. A nyílt beszéd és a dialógus keresése alapvető társadalmi érdek.
*
Mire gondolhatott e felütés megszövegezésekor Semjén Zsolt és Kövér László - kérdezem a megértés naiv igényével. Mondjuk valami ilyesmire: "A hatalmas történelmi tragédiákat, kataklizmákat lehet sokféleképpen értelmezni; és az egyik értelmezés az, hogy ezek sem Isten távollétében történtek, hiszen a benne hívők szerint ő a történelemnek is Ura." És miért fontos tudnunk arról, hogy a sorscsapásokat ilyen mentalitással is lehet szemlélni? "Például azért, mert ez egy olyan viszonyulási mód, ami nem hibáztat, és akár a történtekkel való megbékélést is szolgálhatja." (Most eltekintek attól, hogy a "történelem Ura" elgondolás teológiai kidolgozatlanságát, elégtelenségét, avíttságát szóvá tegyem.) Milyen érdekes lenne tehát, ha Semjén Zsolt és/vagy Kövér László valamilyen egyéb fórumon, személyes bizonyságtételként osztaná meg az arra fogékony érdeklődőkkel, hogy miképpen, miféle hittel viszonyul az egyéni és történelmi katasztrófákhoz. De az igazán nagy probléma az, hogy a magyar politika szemléletformáló és nagy hatalommal bíró szereplőiként egy demokratikus és szekuláris állam parlamentjében, törvényjavaslatot írva, vagyis preskriptív és szentesítést igénylő módon nyilvánultak meg, ezért az általuk használt retorika semmiképp nem értelmezhető a személyesség keretei közt, hanem csakis erőteljes társadalmi és politikai gesztusként; és nekünk ezért így kell vizsgálnunk és kritikával illetnünk.
"Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni..." Befogadó, az ország, sőt a magyarság egészét átfogó, inkluzív retorika ez, vagy vannak esetleg olyanok, akik kimaradnak a törvényalkotók által fölvázolt halmazokból? Ahogyan e mondatot lereagáló Facebook-csoport egyik éles elméjű kommentelője megjegyezte, formája szerint olyan ez, mintha Semjénék azt írnák: "mi..., azok, akik szeretjük a kávét, s azok, akik nem szeretjük" - ami éppenséggel lefedheti az összmagyarságot. De, folytatja a kommentelő, miért pont a kávé mentén kategorizálnának? És: miért pont a vallásosság mentén? Azt kell elsősorban át- és meglátnunk, hogy miféle retorika az, amelyet a törvényjavaslat által megcélzott közösségnek átnyújtanak (akár kívánja, akár nem) - és hogy egyéni viszonyulásunk ehhez a retorikához egyáltalán nem függ attól, mit gondolunk egy Fensőbb Hatalom létéről vagy hiányáról. A törvényjavaslat beszédmódjának szegezendő kérdések ezek: milyen társadalmi igényt próbálnak ezzel kielégíteni a törvényjavaslat benyújtói - a vox populi zúgásából mely szólamokat igyekeznek felerősíteni és kanonizálni? Milyen történelem- és világszemlélet, milyen magyarázó keret, politikai preferencia, tradíció- és értékválasztás kerül így a törvényalkotás és országvezetés homlokterébe? Nyilvánvalóan hatalmas naivitás lenne azt feltételezni, hogy létezhet olyan politikai formáció, mely önmaga szentesítésekor nem erőltetné az általa választott hagyományok erőteljes kanonizációját. És hozzá kell azt is tenni, hogy a Trianon-diskurzus(ok)nak számos olyan eleme van, amely noha széles körben elfogadott, mégsem kapott eddig annyi - kormányzati szintű - figyelmet, ami reprezentáltságának mértékéből következhetne (és itt még egyáltalán nem kell szélsőséges álláspontokra gondolni). De: a Semjén- és Kövér-féle retorikát vizsgálva tovább kell lépnünk a kérdések sorában. Ki az, akit nem szólít meg ez a törvényesítésre igényt tartó beszédmód, ki marad ki a parlamenti diskurzusból, ki kerül szellemi perifériára? A kiesők nyilvánvalóan azok a hívő és nem hívő magyarok, akik szerint a demokratikus államnak olyan nyitottsággal és olyan mértékű befogadással kell képviselnie minden polgárát, hogy az efféle duális szemlélet és retorika e képviselet során egyáltalán fel se merülhet. Ezért kérdés, hogy mi az ország. Van-e a most megválasztott kormánynak (és parlamentnek) olyan országképe, amelybe mindenki beletartozik, függetlenül életelveitől, preferenciáitól, hagyományaitól?
*
Az Ország és az ország közt a különbség: pontosan ég és föld. Az Ország az, ami birtokolhatatlan, ami remélt és eljövendő, ahogyan a Miatyánkban szerepel. Hogy ki foglaltatik majd bele, és ki rekesztetik ki belőle, az a legnyomasztóbb titok. Ezt a titkot kötelező önmagunk elől elzártként megtartanunk - a politikai kereszténység legnagyobb tévedése, hogy társadalmi célkitűzései eléréséhez már e világon eldöntené azt, ami semmiképp nem tartozik ránk, nevezetesen, hogy az általa tételezett abszolút mérce szerint ki él értékesen és ki értéktelenül, ki nemesen és ki nemtelenül. Ahogyan a demokratikus államba minden polgárának egyenlő módon bele kell foglaltatnia, úgy reméljük azt, hogy Isten Országából sem veszhet el senki. (Érdekes párhuzamosság ez, amely akár dialógust is teremthetne a pluralista szemléletű állameszmény és a nem evilági kereteket szemlélő keresztény lelkiség között.) Mindezek miatt a kereszténység nem játszhat szerepet a politikai csoportidentitás kiépítésében, az állami retorika megalapozásában, sem pedig egy már beteljesedett és birtokolható értékeket tételező morál preskriptív jellegű képviseletében. Az ötezer ember megvendégelése pedig értelmezésre szoruló jelként maradt azokra, akik szeretnék megérteni, hogy mi az a kevés, amit Jézus sokká változtatott - mit osztott szét az, aki semmiképpen nem akart a jóllakott tömeg és a rend királya lenni; és hogy a királycsinálók előli elvonulásával miképpen adott módot a szabadságra, az Ország eljövetelére. Ami a kisbetűs verziót illeti, olyan retorikára van szükség, ami mindenki számára kimondhatóvá teszi: "mi, az ország".
A szerző irodalomtörténész.
