Publicisztika

Megint az lett a népek pofájába vágva, már azokéba, akik erősen figyelnek, hogy a szabályokat mi hozzuk, és mi tartjuk be őket, vagy nem tartjuk be őket, viszont azt is mi mondjuk meg, hogy mikor tartjuk be őket, és mikor nem, és akinek meg nem tetszik, benyalhat déli tizenkettőkor a Blahán. Az ORTT nyolcfős kuratóriuma hétfőn eredményt hirdetett a két országos sugárzású kereskedelmi televízióra kiírt pályázat dolgában. Az egyik frekvenciát a CLT-Ufa nevű konzorcium nyerte, a másikat meg az MTM-SBS nevű konzorcium, a harmadikat, amelyik nem nyert semmit, azt meg a CME nevű konzorciumnak hívják. Hogy ettől az egésztől hány centimétert megy majd előre a sajtószabadság, a független tájékoztatás és persze a művelődés ügye, az elválik. Vélhetőleg sokat: a kereskedelmi tévéknek természetükből adódóan pénzt kell termelniük, és valami pénzt kell termelnie az állami tévének is, és ezért egyik sem engedheti meg magának, hogy olyan minősíthetetlen gagyi legyen, mint most az MTV vagy a különféle kábeltévék. Igazi verseny lesz, és ez jó. Vagy inkább: lehet, hogy igazi verseny lesz. Mert az például, ahogy az ORTT elbírálta a három pályázatot, vérforralónak is nevezhető éppenséggel. A három pályázatról előre megállapított, objektív pontrendszer szerint kellett volna döntenie a kuratóriumnak, amiben kiemelt fontossággal bír például az, hogy ki mennyit dellázik a frekvenciáért. Ehhez képest az objektív pontrendszer valahogy a pályázatok értékelése után bírt megállapítódni: előbb a nyertesek, aztán a pontok, a rohadékjai. Így történhetett meg, hogy a legtöbbet ígérő, Baló-Palmer-Lauder-Vajna-féle CME ajánlata - bár a cég 12 milliárd forintot kínált bármelyik frekvenciáért - mégis kevesebbet ért, mint az MTM-SBS 9, illetve a CLT-Ufa 8 milliárdja - azé a konzorciumé, amelyik késve és hiányosan adta be pályázatát anno, mégis elfogadták. Az indokláson, hogy vajon miért is lett kiszórva négymilliárd forint az ablakon, talán még lapzártánkkor is dolgozik Révész Sándor, az ORTT elnöke, akinek egyik legfontosabb, már-már államférfiúi erénye az, hogy még Horn Gyulánál is alacsonyabb. Az ORTT-ben egyébként végül is a Fidesz, az FKgP, a KDNP és az MSZP által delegált kurátorok szavazata volt a döntő, de leginkább az MSZP-s illetőé, egy bizonyos Kardos Lajosé, aki sokat tapasztalt férfiú lehet, egyszer, a Morvai-expedíció tagjaként például Barguzinban is megpróbált egy női csontvázat felcsípni. Kardos persze Révész Tamás házizombija, úgy, ahogy Révész Tamás a Horn Gyuláé - és hogy Hornnak miért nem kellett Baló, hogy az SZDSZ-szel volt-e valami homályos elszámolnivalója, vagy a befektetők kiléte számított a miniszterelnöknek, arra talán még Popper Péter sem tudja a választ, pedig ő pszichológus is meg közel álló személyiség is. (Az ellenzéki pártok motivációi földhözragadtabbnak tűnnek: má´ még zsidó pénzen gyünne az amerikai kultúrmocsok! És: tévé kéne, Palmer koma? Menjé´ a románokhoz, azoknak tévézzé´!)

A zsebszerződéseket általában fecnikre írják - néha a hentesnél a csomagolópapír sarkát tépik le, olyan kicsire -, hogy könnyebben elrejtsék, mégis, van ellenszerük. Egy tévé (a Duna) műsort szentelt a földkérdésnek, benne egy zongoristával - aki szerint a pápuák bezzeg még tudnak valamit, amit mi már nem - és egy másik versenyzővel, aki tudja, mi a megoldás: az ősiség, a dicső idők, amikor a földdel "nem lehetett seftelni". Hogy mindenki értse: a földet nem lehetne eladni, hitelhez sem lehetne jutni, nem lenne beruházás, vállalkozás, megélhetés - hogy az emiatt egyszer már elmaradt modernizáció ne is említtessék. Hát persze hogy nem voltak zsebszerződők ott, ahol ilyen marhaságok léteztek.

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

Kökény népjóléti miniszter jogi útra terelte a Wesselényi utcai irodaház adásvételi szerződését, amelyet Simsa Péter, az Egészségbiztosítási Önkormányzat (EbÖ) alelnöke kötött az OTP Ingatlan Rt.-vel (az esettel két héttel ezelőtt részletesen foglalkoztunk). A miniszter az ügylet semmissé nyilvánítását kéri: Simsáék megsértették a közbeszerzési törvényt, és a szerződés sem szabályszerű, hisz az ügyvédi ellenjegyzés nem azé, aki az iratot szerkesztette. Az egészségbiztosító törvényességi felügyeletét ellátó minisztérium egyébiránt sokadikként állapítja meg sokadszorra: az önkormányzat döntési mechanizmusa átláthatatlan, a testület s annak elnöksége a saját maga alkotta szabályokat is áthágja.

A múlt héten véget ért a hét vagy nyolc, ha jól számolják magukat, legfejlettebb, legizébb plusz Oroszország nevű - Oroszországot tehát lendületből, már a nevében is szimbolikusan pofán rúgó - állam csúcsértekezlete. Addig se tartott, mint egy kereszténydemokrata ellenpuccs, és lerendezték rajta a világot a következő néhány évre. Ennyi effektivitás láttán az embernek csettinteni támadna kedve. Önbizalmuk, az van. Gondoljátok meg, posztkommunista proletárok, miféle alakok csúcsértekeznek, többek között rólatok: Clinton elnököt valami ingatlanhistória kapcsán épp le akarják csukni, Kohl könnyes szemmel volt kénytelen búcsúzni a Wirtschaftwundertől, pedig szép volt, megszokta ő maga is. Még szerencse, hogy képtelen felfogni, ami van, hogy mintegy negyvenmillió háziasszony várja odahaza, a cekkerüket rázzák dühükben, ha a neve szóba kerül, és negyvenmillió felhevült német háziasszony, az hatalmas politikai erő. A következő választásokon úgy fújják el, mint a pihét, legalábbis erre minden esély megvan. Jelcinnek ott van az igazságügy-miniszter, amint ország-világ szeme láttára himbálja a tökét valami rég lecsukott alak lebujában. A többieknek se könnyű, látszik is rajtuk, csak Jelcinen nem, aki végigállja az egészet, csináljanak Oroszországgal, amit akarnak, tetessék ad acta a harmadik világnak még a szovjet időkben kölcsönzött negvenmilliárd dollárt, cserébe vegyék be a Párizsi Klubba, ahol a legnagyobb hitelező államok tömörülnek nagy szuszakolódva. Vége a világhatalmi álmoknak, még az emléküknek is. Ezt üzenik Denverből, nemcsak az oroszoknak, hanem a környékükre is, a csúcsértekezők, azzal az egyre vékonyodó legitimitásukkal, amiből amúgy is mindinkább kivásárolják őket a gazdaság új urai és a jelenségek, szegénység, migráció, környezet, amiken képtelenek úrrá lenni.

A kormányszóvivő bejelentette, hogy az egészségügyi törvényjavaslat elfogadása esetén a betegek a jövőben visszautasíthatják az orvosi ellátást, tehát joguk lesz a passzív eutanáziára. Másnap kitört a botrány. Az orvosi kamara elfogadhatatlannak nevezte az eutanázia minden fajtájának legalizálását, ugyanakkor azt támogatta, hogy az orvosok dönthessenek a már szükségtelennek minősített kezelések elhagyásáról. Bírálta a tervezetet több parlamenti párt is, egyikük pedig "társadalmi vitát" javasolt a passzív eutanáziáról. Látva a tiltakozásokat, a kormányzat új dallamra váltott: a tervezet valójában nem engedi meg az eutanáziát, csak a betegek önrendelkezési jogát biztosítja.

A Fidesz múlt heti Ellenzéki Nyilatkozatában meg Orbán Viktornak a Nyilatkozat zeneakadémiai bemutatását követő beszédében lényegében nincs semmi. Néhány jól ismert mániájukon kívül édeskeveset lehet megtudni arról, hogy miért is kéne majd rájuk szavazniuk a magyaroknak 1998-ban, meg hogy mit és hogy csinálnának majd jobban. A Fidesznek, mint ahogy eddig sem volt, továbbra sincs programja, a "polgári" meg a "nemzeti" jelző csak a valódi politikai mondanivaló fájdalmas hiányát leplezi; adott esetben ezek lényegében tetszőleges tartalommal tölthetők meg.

Az amerikai védelmi miniszter, Cohen a múlt héten végre köpött: a csehek, a lengyelek meg mi vagyunk benne a tutiban. A szlovének, szegények, megszívták. Ha őket is beveszik az első körbe, amit épp megtehettek volna, akkor biztosan nem lesz második kör: annak meg lennie kell, mert a románok sokáig nem lebzselhetnek ott a semmiben. Hogy Románia végül is miért marad ki az első körből, arra csak tippelni lehet: talán az oroszokkal lett így kialkudva a dolog, talán azért, amit mondanak, hogy egyelőre nehezen lehetne vele bármit is kezdeni. De nekünk ez akkor sem jó. A kelet-európai kis államok NATO-tagságának épp az lenne az egyik értelme, hogy egymástól megóvja őket. Hogy egyik kelet-európai hadsereget se lehessen arra használni (mondjuk Erdélyben), amire Slobodan Milosevic használta a jugoszláv néphadsereget (mondjuk Horvátországban és Boszniában). A kárörömnek nincs helye. Most csak imádkozhatunk, hogy Románia demokratikus kormánya kibírja a második körig.

Úgy tűnik, most már végleg vége egy korszaknak. Ahogy közel két évtizede azon döbbent meg a világ, hogy szinte egyik percről a másikra véget ért a megdönthetetlennek hitt keynesi paradigma, s 1979 és 1982 között szinte az egész nyugati világ jobbra fordult, most az ellenkezőjét kell tudomásul vennünk. A tőkék és szolgáltatások szabad versenyén alapuló, egységes Európa illúziója látszik elpárologni. Tony Blair győzelme után Franciaország változásai is egy mélyebb átalakulás előszelét jelentik.

A múlt héten az MSZP-kongresszus első napja után kérdezik a televízióban Földes György történészt, a párt egyik alelnökét, hogy most mi is a helyzet a volt pénztárnokkal, Boldvai Lászlóval. Meg evvel a Tocsik-izével. Tocsik-izé nincs, feleli magabiztosan az alelnök, akit kellett, rég kirúgták az államapparátusból, a pénzt a kormány megpróbálja visszaszerezni, a pénztárnokot a párt kiadta a bíróságnak, pedig nem is lett volna muszáj, hát mi kell még több. És tényleg. Mi kéne még. Hogy menjenek körbe-körbe a szocialisták a Hősök terén, és folyton ordibálják, hogy nem lopunk, hogy lopnánk már, sose nem is loptunk? Ejnye no. Egy nappal azelőtt a Fővárosi Főügyészség vádat emelt a Fővárosi Bíróságon - ezentúl a dologhoz politikusnak és politikának semmi köze nem lesz, a törvény szolgái teszik a dolgukat, elvégre a bírói hatalmi ág önálló lenne, vagy mi a fene: megállapítja majd, amit megállapít, aztán lehet jól elfelejteni az egészet, a rossz emlékű 1996-os esztendővel együtt, aminek a jelentéktelenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy ilyen pimf dolog lehetett a legfontosabb eseménye.

A magyar ember nyáron nyaralik. Például Olaszba´, de ha nem, akkor idehaza. Falusi turizmus, Gémeskút by Night. Vagy ha az sem, akkor kushadik otthon, nézi a tévét.

Azt írja a nagy tudású, bátor és okos Lányi András, hazánk egyik legjobb tollú és legeredetibb politikai elemzője, azon kevesek egyike, akik elmélyült ismerői a magyar múltnak, többek között a magyar szabadelvűség dicsőséges-siralmas évszázadának, Lengyel Péter és Márton László mellett talán az egyetlen magyar író ma, aki tudja, ki volt Jókai, hogy:

Az Országgyűlés hétfői munkanapján Horn Gyula napirend előtti felszólalásában többek között a magyar kormány és a Szentszék közötti megállapodásról, a nyugdíjemelések mértékéről (amely az előzetes várakozásokkal ellentétben magasabb lesz), a közeljövő feszített törvényhozási menetrendjéről beszélt. Mondandóját az ellenzék rég nem tapasztalt mértéktartással kommentálta. Kötözködtek természetesen, ahogy ez illik - a kereszténydemokrata Isépy frakcióvezető például egy pár nappal ezelőtti ötödrangú poénkodás kapcsán Horn Gyula lehetséges szentté avatásának ecsetelésébe bonyolódott bele reménytelenül, hogy ez ügyben ő akár az ördög ügyvédjének is hajlandó elszegődni, s valami tömjénfüstöt is belekevert a dologba; Szájer képviselő (Fidesz) pedig feltehetően csak azért használta ki ötperces időkeretét, hogy mondandójának dramaturgiai tetőpontján az SZDSZ-t jól leegyházellenesezhesse -, ám az ellenzéki reagálások leginkább Boross Péter (MDF) hozzászólásával jellemezhetők, aki Horn retorikai teljesítményét ecsetelve (hogy tudniillik reméli, a továbbiakban ez lesz a jellemző a parlamentben, "nem pedig Jászapáti szelleme"), valósággal beleájult a kormányfő egy intim testrészébe.

A bank, amely március elején igazán közel állt a véghez, a hét végi közgyűléssel, mondják hozzáértők, lényegében