Tóth Gábor Attila: Eutanázia: szómágia és elrettentés

szerző
Tóth Gábor Attila
publikálva
1997/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kormányszóvivő bejelentette, hogy az egészségügyi törvényjavaslat elfogadása esetén a betegek a jövőben visszautasíthatják az orvosi ellátást, tehát joguk lesz a passzív eutanáziára. Másnap kitört a botrány. Az orvosi kamara elfogadhatatlannak nevezte az eutanázia minden fajtájának legalizálását, ugyanakkor azt támogatta, hogy az orvosok dönthessenek a már szükségtelennek minősített kezelések elhagyásáról. Bírálta a tervezetet több parlamenti párt is, egyikük pedig "társadalmi vitát" javasolt a passzív eutanáziáról. Látva a tiltakozásokat, a kormányzat új dallamra váltott: a tervezet valójában nem engedi meg az eutanáziát, csak a betegek önrendelkezési jogát biztosítja.

Tóth Gábor Attila
Eutanázia: szómágia és elrettentés

A kormányszóvivő bejelentette, hogy az egészségügyi törvényjavaslat elfogadása esetén a betegek a jövőben visszautasíthatják az orvosi ellátást, tehát joguk lesz a passzív eutanáziára. Másnap kitört a botrány. Az orvosi kamara elfogadhatatlannak nevezte az eutanázia minden fajtájának legalizálását, ugyanakkor azt támogatta, hogy az orvosok dönthessenek a már szükségtelennek minősített kezelések elhagyásáról. Bírálta a tervezetet több parlamenti párt is, egyikük pedig "társadalmi vitát" javasolt a passzív eutanáziáról. Látva a tiltakozásokat, a kormányzat új dallamra váltott: a tervezet valójában nem engedi meg az eutanáziát, csak a betegek önrendelkezési jogát biztosítja.

Láthatóan teljes a zűrzavar, ezért érdemes tisztázni egyrészt, hogy a törvényjavaslatban tényleg passzív eutanáziáról van-e szó, másrészt, hogy az új szabályok változást hoznának-e a kórházi gyakorlatban, harmadrészt, hogy a javaslat által felvetett kérdések máshol is nagy társadalmi vitákat kavarnak-e.

*

A legelfogadottabb meghatározás szerint eutanáziának minősül, ha a beteg érdekében az orvos a gyógyíthatatlan (és halálos) betegét halálba segíti, életfenntartó beavatkozásokat megszüntet, illetve elmulaszt. Ez történhet a beteg kérésére (önkéntes eutanázia) és beleegyezése nélkül, például, ha már nincs megkérdezhető állapotban (nem önkéntes eutanázia). Gyakori az aktív és passzív eutanázia közötti különbségtétel, amely nem azon alapul, hogy az orvos tevékenységgel vagy mulasztással valósítja-e meg, hanem passzív eutanázia esetén nem kezeli a beteget (pl. nem éleszti újra), illetve beszünteti a kezelést (pl. lekapcsolja a lélegeztetőgépet), s ezzel engedi meghalni, míg aktív eutanázia esetén az orvos olyan tevékenysége okozza a beteg halálát, amelytől egészséges ember is meghalna (pl. halálos injekció). Ez utóbbihoz hasonló, amikor az orvos közreműködik a beteg öngyilkosságában, például méreg átadásával. Annak ellenére, hogy elrettentési céllal gyakran idesorolják, nem eutanázia az "értéktelennek" minősített emberek megölése (pl. a hitleri eugenikaprogram) és a szűkös egészségügyi források elosztása sem (pl. három betegre két respirátor jut), mivel ezeknél a beteg érdekeit nem veszik figyelembe.

A törvényjavaslat az "ellátás visszautasításának jogáról" szóló részben lehetővé teszi, hogy az elviselhetetlenül szenvedő gyógyíthatatlan beteg visszautasítsa az életfenntartó, életmentő kezelést, ha az orvosok szerint további ellátás esetén is valószínűleg egy éven belül meghalna. A javaslat lehetőséget teremt arra is, hogy a polgárok okiratban előre rendelkezzenek sorsukról arra az esetre, ha baleset vagy betegség következtében később már nem tudnának nyilatkozatot tenni. A szabályozás tehát megengedi az önkéntes passzív eutanáziát. Eutanázia, mert a beteg érdekében történik (elviselhetetlen szenvedés), önkéntes, mert a beteg dönt, és passzív, mert a kezelés elmulasztásával, illetve beszüntetésével valósul meg (életfenntartó ellátás visszautasítása). A fogalmi besorolással azonban nem sokat jutottunk előre, hiszen ettől függetlenül azoknak is igazuk van, akik az irracionális közhangulat vagy a terminológia jogi bizonytalansága miatt kerülik az eutanázia szó használatát, és inkább a betegek önrendelkezési jogáról beszélnek. Másrészt a meghatározással még semmit nem mondtunk a tervezett szabályozás morális helyességéről. Az értékeléshez tudnunk kell, mi van ma a kórházakban.

*

A jogszabályok jelenlegi tiltása ellenére mindennapos az eutanázia Magyarországon. A terminális állapotba jutottak, a gyógyíthatatlanok kezelésével kapcsolatos kérdések ugyanis megkerülhetetlenek, a törvényektől függetlenül felmerülnek, s ma orvosi judícium alapján dőlnek el: orvosok döntenek az újraélesztés elmulasztásáról, kikapcsolják a lélegeztetőgépet, elállnak reménytelennek ítélt műtétektől, és beadnak olyan mennyiségű fájdalomcsillapítót, amely légzésgátló hatásával a halált is sietteti. Vagyis ma a kórházakban a nem önkéntes passzív eutanázia gyakorlata folyik, amikor a betegek érdekében az orvosok úgy döntenek, hogy felhagynak a küzdelemmel. A kettős hatású fájdalomcsillapítók alkalmazása pedig a nem önkéntes aktív eutanázia fogalmához áll a legközelebb.

Az elmondottakból két következtetés vonható le. Először is: az orvoskamara álláspontja önmagának mond ellent. Nem lehet egyszerre elutasítani az eutanázia minden formáját, és elfogadni a haldoklók kezelésének abbahagyásáról hozott orvosi döntéseket, mivel ez utóbbi is eutanázia. Másképp fogalmazva: az orvosi korporáció az önkéntes passszív eutanáziával szemben a nem önkéntes passzív eutanáziát támogatja.

A másik következtetés részben már a törvényjavaslat morális megítélését is jelenti. A változást szorgalmazók azt szeretnék elérni, hogy a jövőben az orvosok helyett maguk a betegek dönthessenek saját sorsukról: legyen joguk elutasítani olyan műtétet, mely csak a haldoklásukat hosszabbítja meg, legyen joguk arról rendelkezni, hogy ha irreverzibilis kómába kerülnek, ne tartsák fenn gépek segítségével vegetatív életüket. Ezen törekvések összhangban vannak az önrendelkezési jog és a lelkiismereti szabadság elveivel, amelyek szerint a polgárok dönthetnek a saját életüket, sorsukat érintő kérdésekben. Vagyis az önrendelkezési jog magában foglalja a jogot az életfenntartó kezelés visszautasítására. De vajon tényleg ilyen magától értetődő-e mindez? Elvégre számos országban évtizedek óta tart az eutanázia-vita, és semmiképpen sem beszélhetünk egységes megítélésről. Érdemes tehát egy pillantást vetnünk a nyugati államok eutanázia-gyakorlatára.

*

Az Egyesült Államokban a "tájékozott beleegyezés elve" szerint az orvos csak a megfelelően informált beteg felhatalmazása alapján végezheti el a szükséges beavatkozásokat. A 70-es évektől egyre több bírósági döntés ismerte el, hogy a felnőttek önrendelkezési joga kiterjed az életfenntartó kezelés visszautasítására is. A lélegeztetőgépen lévő beteg kérésére a készüléket ki kell kapcsolni, a végleg lebénult személy elutasíthatja a mesterséges táplálást. Jehova Tanúi vallási okokból megtagadhatják a vérátömlesztést. Emellett a tagállamok lehetővé tettek olyan jognyilatkozatot, amelyben a polgár arról rendelkezik, hogy ha betegsége vagy sérülése esetén végleg tudatát vesztené, akkor az orvosok engedjék, hogy természetes halált haljon ("living will"). Ehhez kapcsolódóan a Kongresszus minden egészségügyi intézményt arra kötelezett, hogy tájékoztassa a pácienseket ilyen jognyilatkozatok lehetőségéről. A Legfelsőbb Bíróság irányadónak tekintett döntése szerint csak a beteg "egyértelmű és meggyőző" rendelkezései alapján szabad megszüntetni a kezelést. Mára Nyugat-Európában is általánosan elfogadottá vált, hogy a haldoklókat sem lehet kezelni beleegyezésük nélkül. Emellett Dánia és Svédország nyomán egyre több államban nyílik lehetőség a living willhez hasonló jognyilatkozat tételére. A legtöbb országban a törvények mellett meghatározó szerepe volt - egymásra nagyban hasonlító - bírósági ítéleteknek. Legyen a példa a kanadai Nancy B. esete: a huszonöt éves, idegrendszeri megbetegedése miatt bénultan, lélegeztetőgéphez kötötten élő nő azt kérte a bíróságtól, hogy kötelezze orvosait a gép kikapcsolására. A bíró kifejtette, hogy boldog lenne, ha Nancy B. megváltoztatná szándékát, de el kell ismernie követelése jogosságát. A respirátort kikapcsolták.

Tehát az önkéntes passzív eutanázia megítélése a nyugati országokban vitán felül áll. Hozzátehetjük azt is, hogy a viták egészen más kérdések körül zajlanak. Amerikában Kevorkian doktor tevékenységéről esik a legtöbb szó, aki többtucatnyi betegének segédkezett az öngyilkosságában. (A betegek a doktor által készített gépezet segítségével gombnyomásra halálos dózisú mérget juttattak saját szervezetükbe.) Más ügyekben egy wa-shingtoni és egy New York-i bíróság is kimondta, hogy a menthetetlen betegeknek nemcsak a kezelés megszüntetéséhez van joguk, hanem az orvosi segítséggel végrehajtott öngyilkosságra is. Mindkét ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került, döntés a közeljövőben várható. Hollandiában a bírói gyakorlat több mint egy évtizedes büntetlenséget biztosít az aktív eutanáziát végző orvosoknak, 1993 óta pedig törvény szabályozza az eljárás feltételeit. A többi nyugat-európai ország elutasítja Hollandia példáját, de időnként felbukkannak komoly kezdeményezések a halálba segítés törvényesítésére. Ausztrália Északi Területén közel egy évig volt hatályban az aktív eutanáziát legalizáló törvény, amelynek alapján négy beteget segítettek halálba, míg végül a szövetségi parlament megsemmisítette a jogszabályt.

Az eutanázia-viták arról szólnak, hogy van-e morális különbség passzív és aktív eutanázia között: sokan amellett érvelnek, hogy ha a betegek választhatják a hosszadalmas vagy a fulladásos halált a kezelés visszautasításával, akkor választhassák a gyors és fájdalommentes halált is, amit orvosaik biztosítani tudnának nekik. (Arról nem is beszélve, hogy több halálos kór nem tartóztatható fel kezeléssel, ezért nincs mit visszautasítani.) Mások szerint viszont az orvosok "nem válhatnak gyilkosokká".

*

Nálunk azonban nem erről folyik a vita, hanem az önkéntes passzív eutanázia megengedéséről, ami: 1. a ma megtűrten létező nem önkéntes eutanázia alternatíváját jelenti; 2. az önrendelkezési jog alapján elvitathatatlan; 3. másutt magától értetődő. Emellett a mostani vita eltereli a figyelmet a törvényjavaslat valódi problémáiról. Egyrészt arról, hogy elegendő-e két paragrafusban szólni a kezelés visszautasításához való jogról, és egy paragrafusban szabályozni a living will intézményét. Más helyütt ezekről önálló törvényeket hoztak, mivel e területen a jogbizonytalanság különösen veszélyes. Másrészt elvonja a figyelmet arról, hogy a javaslat csak azok számára engedi meg az életmentő beavatkozás visszautasítását, akik kezelés esetén is egy éven belül meghalnának. Emiatt kötelezhető lenne lábainak amputálására az a hatvanéves beteg, akinek így lehet némi esélye az életben maradásra. A Jehova Tanúi felekezet tagjainak pedig vallási meggyőződésük ellenére tűrniük kellene a vérátömlesztést gyógyításukkor. Azok számára, akiknek esélyük van arra, hogy egy évnél tovább élnek, akármilyen szenvedés vagy lelkiismereti meghasonlás is vár rájuk, a javaslat nem biztosítja az önrendelkezési jogot. Vagyis az ő sorsuk továbbra is mások kezében lenne, holott belátási képességgel rendelkező, megfelelően tájékoztatott emberekről van szó. A javaslat ezeken felül kizárja az ellátás visszautasítását azoknál, akik például gyermekükről vagy idős szüleikről gondoskodni kötelesek. Kérdés, vajon miféle kötelezettség kérhető számon attól a kórházban fekvő betegtől, akinek hónapjai vannak hátra. Azoknak pedig, akik élhetnének önrendelkezési jogukkal, több mint egy hónapig tartó procedúrát kellene kiállniuk, míg végre az orvosok elállnának a további kezeléstől. Kétségtelen, hogy garanciákat kell kiépíteni a visszaélések megakadályozására, de nem a szenvedéseket ésszerűtlenül meghosszabbító "kényszergyógykezeléssel". Ezt a szabályt akár cinikusnak is lehet nevezni, hiszen a külföldi tünetkezelő osztályokon (ahol a haldoklókat ápolják, fájdalmaikat csillapítják) átlagosan három hetet töltenek a betegek.

Tehát valódi diskurzus esetén a törvény előkészítői nem azért kényszerülnének védekezésre, mert támogatják az önkéntes passzív eutanáziát, hanem azért, mert nem kívánják biztosítani a kezelés visszautasításához való jogot olyan mértékben, ahogy az más országok polgárait megilleti, és ahogy az a lelkiismereti szabadság és az önrendelkezési jog alapján kétségtelenül megillet minden felnőtt embert. Ha a racionális vita helyett az eutanázia körüli szómágia és az elrettentés folytatódik, még az is megtörténhet, hogy az orvoskamara álláspontja diadalmaskodik, azaz elvetik a "betegeknek túl sok jogot biztosító törvényjavaslatot". A következmény: marad a titkos orvosi gyakorlat és a betegek teljes kiszolgáltatottsága a kórházakban. "Abszurdisztán" nagyobb dicsőségére.

szerző
Tóth Gábor Attila
publikálva
1997/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk