A múlt héten az MSZP-kongresszus első napja után kérdezik a televízióban Földes György történészt, a párt egyik alelnökét, hogy most mi is a helyzet a volt pénztárnokkal, Boldvai Lászlóval. Meg evvel a Tocsik-izével. Tocsik-izé nincs, feleli magabiztosan az alelnök, akit kellett, rég kirúgták az államapparátusból, a pénzt a kormány megpróbálja visszaszerezni, a pénztárnokot a párt kiadta a bíróságnak, pedig nem is lett volna muszáj, hát mi kell még több. És tényleg. Mi kéne még. Hogy menjenek körbe-körbe a szocialisták a Hősök terén, és folyton ordibálják, hogy nem lopunk, hogy lopnánk már, sose nem is loptunk? Ejnye no. Egy nappal azelőtt a Fővárosi Főügyészség vádat emelt a Fővárosi Bíróságon - ezentúl a dologhoz politikusnak és politikának semmi köze nem lesz, a törvény szolgái teszik a dolgukat, elvégre a bírói hatalmi ág önálló lenne, vagy mi a fene: megállapítja majd, amit megállapít, aztán lehet jól elfelejteni az egészet, a rossz emlékű 1996-os esztendővel együtt, aminek a jelentéktelenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy ilyen pimf dolog lehetett a legfontosabb eseménye.

Mert az ügyészség vádirata szerint alig van többről szó, mint hogy a két slemil, Tocsik és Liszkai csúnyán becsapták itt a népeket. Liszkai, az ÁPV Rt. jogtanácsosa gazul eltitkolta az ÁPV Rt. igazgatósága elől, hogy a Tocsiknak kiadott munkát, amiért az ügyvédnő felnyalta a közismert összeget, már valakik elvégezték: Lascsikot, Bessenyeit, Spanyolt és a vezért, Szokai Imrét csupán hanyag kezeléssel vádolja majd a közvádló; a többiek pedig, Boldvai, a pártpénztáros, Vitos, az Arány Rt. vezérigazgatója, meg Budai, az "SZDSZ-hez közel álló vállalkozó", akik a közvagyonból kimentett gempát magán- vagy pártkezekbe juttatták, a sor végén kullognak (a vád: befolyással való üzérkedés).

Ó, hát persze. Liszkai. Az ismeretlen vidéki ügyvédecske, akire Suchman Tamás bárgyú képében egy szép napon rámosolygott a szerencse, és feljöhetett Pestre, annak is a legközepébe, oda, ahol a dolgok, a legfontosabb dolgok intéződtek, akit hirtelen beleültettek a jóba: ő szédült meg. Õmiatta van az egész. És ha valaki nem tudta, hogy miben sántikál Liszkai, az biztosan Szokai Imre volt. Jó, persze, az Imre is hibázott, benne van a vádiratban: hanyagul kezelt. Hanyag volt. Nem az, hogy a csupa volt külügyes apparatcsikból álló Horn Gyula Baráti Kör legfőbb machereként és élet-halál uraként papírra soha le nem írt parancsok és utasítások útján döntött milliárdos üzletekről, szerződésekről, amelyek során a közvagyon furcsa átalakulásokon bírt átmenni. Nem az, hogy Tocsikot ő tukmálta rá az ÁPV Rt.-re, hogy a nyolcszázmilliós kifizetés csak az ő agyából pattanhatott ki. Nem. Az Imre hanyag volt. Nem tekintett kellően körül.

Amikor Liszkai Péter idén februárban interjút adott a Magyar Narancsnak, többé-kevésbé sejtette, hogy a balhét vele fogják elvitetni. És úgy tűnt, hogy nagyon félt. Ahogy a dolgok most állnak, nem is alaptalanul. Közben a Tocsik-ügy, mint valami alattomos betegség, mintegy mellékesen elvitte a szabad demokraták pártelnökét és vele néhány illúziót arról, hogy hogyan is lehetne Magyarországon politizálni. Csak egyvalakinek nem kellett félnie, egyvalakinek nem tudott ártani az ügyvédnő nyolcszázmilliója. Volt ugyan egy rövid idő, amikor megritkult körülötte a levegő, és néhány közeli társát is elvesztette, de a múlt hétvége óta bizakodva tekinthet a jövő márciusi tisztújító MSZP-kongresszus elé. És 1998-ban ugyan ki fog majd emlékezni arra a rossz emlékű 1996-os esztendőre?