Úgy, ahogy vagyunk

Az amerikai védelmi miniszter, Cohen a múlt héten végre köpött: a csehek, a lengyelek meg mi vagyunk benne a tutiban. A szlovének, szegények, megszívták. Ha őket is beveszik az első körbe, amit épp megtehettek volna, akkor biztosan nem lesz második kör: annak meg lennie kell, mert a románok sokáig nem lebzselhetnek ott a semmiben. Hogy Románia végül is miért marad ki az első körből, arra csak tippelni lehet: talán az oroszokkal lett így kialkudva a dolog, talán azért, amit mondanak, hogy egyelőre nehezen lehetne vele bármit is kezdeni. De nekünk ez akkor sem jó. A kelet-európai kis államok NATO-tagságának épp az lenne az egyik értelme, hogy egymástól megóvja őket. Hogy egyik kelet-európai hadsereget se lehessen arra használni (mondjuk Erdélyben), amire Slobodan Milosevic használta a jugoszláv néphadsereget (mondjuk Horvátországban és Boszniában). A kárörömnek nincs helye. Most csak imádkozhatunk, hogy Románia demokratikus kormánya kibírja a második körig.

A frankofon világ persze egyből fel is hördült Románia miatt - Olaszország Szlovénia miatt szívja a fogát -, Kanada és Belgium különvéleménye meg már a virtuális valóság része. És Clinton elnöknek is lesz baja otthon Madrid után, amikor a kongresszust kell meggyőzni. Az Egyesült Államokban komoly szavazóbázisa van az izolacionizmusnak, és mondjuk Montanában vagy Észak-Dakotában bonyolult mutatvány megértetni a montanákkal vagy az észak-dakotákkal, hogy Európa és az Egyesült Államok között az egyetlen intézményes kapcsolat a NATO, és hogy a hú, de sokat szenvedett, szabadságszerető kis népek is jó népek.

Itthon meg az egész parlament barátja a NATO-nak, nagy vita nem lesz. Egyszer történt csak meg, hogy valaki a kormányból elszólta magát valami népszavazásról NATO-ügyben, tán Hornnak hívták, de állítólag azóta is öblöget. A kézfogásokat már most hiba nélkül begyűjtötték, Keleti miniszter a szomorú románok mellett állva fogadta a gratulációkat. A miniszterelnök már csomagolja a kétsoros fellépőt Madridba. Atlanti héjaként jön haza.