Dobrovits Mihály: A történelem folytatódik

publikálva
1997/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Úgy tűnik, most már végleg vége egy korszaknak. Ahogy közel két évtizede azon döbbent meg a világ, hogy szinte egyik percről a másikra véget ért a megdönthetetlennek hitt keynesi paradigma, s 1979 és 1982 között szinte az egész nyugati világ jobbra fordult, most az ellenkezőjét kell tudomásul vennünk. A tőkék és szolgáltatások szabad versenyén alapuló, egységes Európa illúziója látszik elpárologni. Tony Blair győzelme után Franciaország változásai is egy mélyebb átalakulás előszelét jelentik.

Úgy tűnik, most már végleg vége egy korszaknak. Ahogy közel két évtizede azon döbbent meg a világ, hogy szinte egyik percről a másikra véget ért a megdönthetetlennek hitt keynesi paradigma, s 1979 és 1982 között szinte az egész nyugati világ jobbra fordult, most az ellenkezőjét kell tudomásul vennünk. A tőkék és szolgáltatások szabad versenyén alapuló, egységes Európa illúziója látszik elpárologni. Tony Blair győzelme után Franciaország változásai is egy mélyebb átalakulás előszelét jelentik.

Mielőtt elmerengenénk a jó sors mulandó, a szerencse forgandó és a választópolgár állhatatlan voltán, higgyük el, hogy nem a véletlen játszik velünk. Mindezeknek oka és értelme van.

Az okok legelsőbbike banális. Egy kormányzati stílust és a vele járó retorikát éppen úgy meg lehet unni, mint a vasárnapi rántott húst. Különösen, hogy most lép választókorba az a generáció, amelynek már nincsenek emlékei az előző korszakról, ennek visszatérte tehát nem tölti el különösebb félelemmel. Ehhez kapcsolódik az a magyarázat is, hogy a demokratikus rendszerekben egyszerűen példa nélkül való egy álláspont bebetonozódása. Még a legsikeresebb politikusi gárda is elhasználódik előbb vagy utóbb. Minél tovább van viszont hatalmon, annál feltűnőbb a nyomában járó változás, holott az újonnan hatalomba kerültek éppen úgy a rendszer részesei voltak idáig is. Eddig is egy lehetséges alternatívát képviseltek. Hatalomra kerülésük tehát nem egy tragédia előjátéka, hanem egyszerűen annak a jele, hogy a választópolgárt ma másféle gondolatok foglalkoztatják, mint egy ciklussal ezelőtt. Magyarán szólva, nem ért véget a történelem.

A neoliberálisnak nevezett ideológia mostani látványos megtorpanásának előjátékát éppen az jelentette, hogy elhitte, meg tudja állítani a történelmet. (S ezt ki is merte nyilatkoztatni.) Holott mindössze egy korszakos hivatást töltött be: a marxi kihívás szétzúzásáét. S minél doktrinerebbé vált, annál egyértelműbb lett, hogy az önszabályozó globális piacra épülő társadalom víziója egyszerűen nem igaz. Hagyjuk most a gonosz, öncélúan akkumulálódó tőkéről szóló meséket! Lényegesen fontosabb tudnunk, hogy a világ lakosságának közel hatvan százaléka - a fejlődőnek nevezett országok lakosságának zöme és a fejlett társadalmak legszegényebbjei - nemcsak hogy az informatikai társadalom koráig nem jutottak el, de szinte preindusztriális társadalmakban élnek. S gyakran nem "még", hanem "már ismét". Az okok ismertek. A hatvanas-hetvenes évekig tartó kiegyenlítő tendenciák óta a fejlett észak-atlanti és észak-csendes-óceáni térségre a szédítő technológiai fejlődés, a délire pedig a népességrobbanás és az államhatalom fokozatos összeomlása volt a jellemző. Olyan új populációk jöttek létre, amelyeknek nincs, vagy csak alig van kapcsolata azzal az állammal, amelyiknek a területén élnek. A jelenlegi helyzetben a világ lakosságának fejlett egyharmada - felhasználva a világ nyersanyag- és energiaforrásainak kétharmadát - monopolizálja szinte az egész bolygó gazdaságát. Ráadásul ez a fejlett harmad sem jelent egységet. Az egyes fejlett, illetve felfutóban lévő régiók kíméletlen küzdelemben állnak egymással. E szempontból is érdemes megemlíteni, hogy Jelcin legutóbb Párizsban nem részeges gesztusként ajánlotta fel a NATO-célpontokra irányított orosz rakéták leszerelését.

A szárazföldi Kína Hongkong megszállása után minden bizonnyal Ázsia egyik legnagyobb gazdasági potenciáljának urává válik. Ugyanakkor ez az egyik leginkább robbanásveszélyes térség is, ahonnan már ma is százezrek igyekeznek egy boldogabb új hazába. S Japán, a két Korea és Kína határán jelenleg Oroszország képviseli a dekadens Nyugatot.

A kínaiak nyugat felé araszolása azonban távolról sem az egyetlen tömeges népmozgás a mai világban. Eltekintve az olyan tervezett mozgásoktól, mint a zsidó alija, illetve az oroszok lassú visszatelepülése a volt szovjet köztársaságokból az anyaországba, számos spontán mozgás tapasztalható. Ilyen az észak-koreai "kölcsönmunkások" exodusa Szibériába és az orosz Távol-Keletre, a kubaiak, haitiak és mexikóiak beáramlása az Egyesült Államokba, ami "illegális" volta ellenére már régen kinőtte az idegenrendészeti és az emberi jogi kérdések nagyságrendjét. S akkor még mit sem szóltunk az afrikai népvándorlásokról.

De mi köze lehet mindennek az EU választópolgáraihoz? Nagyon is sok. Amikor a "nagy" Európáról beszélünk, mi itt, a Kis-Európában hajlamosak vagyunk csak azt hangsúlyozni, ami összeköt. A nyugati kereszténység, a rendiség, a felvilágosodás és a polgári nemzetállam fogalmait. Ezenközben szívesen elfeledkezünk arról, hogy a leendő Európai Unió magvát alkotó országok legfeljebb csak belülről voltak nemzetállamoknak tekinthetők. A valóságban azonban hatalmas, több kontinensen elterülő birodalmak anyaországai voltak, amelyek egészen a hatvanas évekig halálosan komolyan vették ezt a szerepet. (S paradox módon éppen ezért tudtak oly gyakran a mi régiónk feje fölött megegyezni a szintén birodalmi Oroszországgal.) Az EU kialakulásának egyik előfeltéte éppen e birodalmi elkötelezettségek lassú felmondása volt. Ez tette lehetővé, hogy az egyes tagországok, erőforrásaikat a tengerentúlról kivonva, azokat az anyaország fellendítésére fordítsák és - bár párhuzamosan, de mégis külön-külön - kialakíthassák a közel teljes foglalkoztatásnak és a vele párhuzamos szociális juttatásoknak azt a rendszerét, amelynek résztvevői, fogyasztásukkal és adóikkal, maguk fedezték - illetve fedezték volna - foglalkoztatásuk és járadékaik költségeit. Ez a rendszer természetesen csak addig volt működőképes, amíg egy zárt rendszer dinamikus egyensúlya állt mögötte. Az így létrejött Közös Piac, majd az EK lényegében gazdasági protekcionizmusok szövetségévé vált. Tekintve, hogy az Európai Unió nem szövetségi állam, hanem államok társulása, s ebben a kérdésben Maastricht után sem látszik senki vitát nyitni, a rendszer eleve magában hordja azokat a határokat, amelyeken túl az állami szuverenitások - illetve az egyes államok belső gazdasági egyensúlya - már nem bonthatók tovább. Azaz az egyes államok hazai egyensúlyteremtő szerepét nem válthatja fel egyfajta, csak kifelé hatékony közös fellépés. Ugyanakkor a dinamikus egyensúly igénye miatt alapvető fontosságú, hogy az esetleges új klubtagok ne jelentsenek belső kihívást, például azzal, hogy munkabérekben vagy adórendszerükkel a többi tagországénál lényegesen kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb feltételeket kínálnak a befektetőknek, illetve azzal, hogy külső kapcsolataikat nem hajlandók alávetni a közösség regulációjának.

Az európai választópolgárt azonban mégsem csak ez ingerelte két évtizedes szokásainak feladására. A nemzeti piac és az azon belüli egyensúly megvédése - ha kell, akkor látszólag a közösség pillanatnyi integrációs érdekei ellenére is - nem csak Brüsszellel szemben lett fontos. Az ötvenes évektől kezdve kialakuló integráció stabil belső piacokra épült. A hetvenes évek óta azonban éppen e piacok egyensúlya kérdőjeleződött meg. A hatvanas évek konszenzusa óta radikálisan átalakult ugyanis az európai foglalkoztatás jellege. Ami körülbelül a hetvenes évekig igaz volt, hogy tudniillik a növekedés munkahelyet teremt, a recesszió pedig munkanélküliséggel jár, az a hagyományos ipari struktúrák felbomlásával nem igaz többé. A posztindusztriális társadalom legjellemzőbb vonása éppen az, hogy minden innováció és minden beruházás emberi munkát vált ki, s - akarva-akaratlan - a munkahelykínálat szűkülésével jár.

A hagyományos nagyipar éppen ott maradt meg, ahol nem volt elég pénz innoválni - a harmadik világ fellendülő országaiban, amelyek ezzel egyre kíméletlenebb kihívást jelentenek a gazdagabbak számára. (Az egykoron silány pamuttermékekkel házaló török textilipar a nyolcvanas évek folyamán szinte teljesen leradírozta az angol gyapjúszövést, s jelenleg az olasz konfekcióipart vette célba.) Ámde - hiába szüntetnek meg akár teljes európai iparágakat - ezek az újonnan iparosodott országok nem képesek integrálni a népességrobbanás által felduzzasztott lakosságukat. Amelynek fölös hullámai pedig - gazdasági vagy politikai enyhelyet keresve - általában Nyugat-Európa, azaz az egykori birodalomszervező és mintaadó térség irányába távoznak.

Itt van a kutya elásva. A mai világra ugyanis nem egyszerűen a fejlett és a fejletlen országok szembenállása jellemző. Még kevésbé a piacot elfogadók vagy el nem fogadók szembenállása. Sokkalta jellemzőbb az a tény, hogy a világot látszólag teljesen behálózó, egységes piac mellett, illetve az alatt, megerősödtek azok a dezintegráló tényezők, amelyekről a szabad piaci paradigma nem látszott tudomást venni. Ezek legelsőbbike pedig az, hogy a népességrobbanás - az elmúlt harminc évben megduplázódott a világ lakossága -, illetve az ipari szerkezet átalakulása mián tartósan foglalkoztathatatlanná vált a lakosság egy jelentős része. Vagyis a munkanélküliség és a leszakadás immáron nem konjunkturális, hanem strukturális jelenség. Ennek az embertömegnek az eltartása pedig vagy iszonyatosan drága segélyrendszert igényel, vagy pedig - mint Latin-Amerikában - a szürke-, illetve a feketegazdaságok és a migrációs folyamatok melegágyává lesznek. Ezzel párhuzamosan pedig felbomlott az EU-t létrehozó belső konszenzusok rendszere is.

Ami tehát most zajlik, az aligha tekinthető valamiféle pálfordulásnak, az idáig vallott és gyakorolt elvek feladásának. Egyre világosabban kiérezhető egy paradigmaváltás igénye. S azoknak, akik ehhez a régióhoz akarnak csatlakozni, egyszerre lehet jó hír vagy aggasztó előjel, hogy némely késésekkel ugyan, de mégiscsak alakulóban van a hidegháború utáni gazdasági világrendszer képe. Amely lehet, hogy módszereiben és külsőségeiben sokat fog meríteni a harmincas évektől a hetvenesek végéig folytatott gyakorlatból, azaz a neoliberális-konzervatív rendszert megelőző idők hagyatékából. Ám a történelem mégsem fordult vissza. A történelem folytatódik. Csak, ahogy már annyiszor, rég elhagyottnak tűnő utakon jár ismét.

publikálva
1997/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk