Lányi András: A válság én vagyok

publikálva
1997/26. (06. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.


Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

Abban az időben Magyarország liberális demokrácia volt, de csak a legnagyobb titokban.

Az országot ugyanis látszólag hol a pártállami utódpárt kormányozta, hol meg a nemzeti konzervatívok. A liberálisok, hiába magyarázták, mennyire jól van ez így, közutálatnak örvendtek. Ami persze megint csak őket igazolja: egy liberális demokráciában, lám, bármikor felülkerekedhetnek a liberalizmus ellenzői, attól az elv még nem sérül, sőt egyenesen jót tesz neki (mármint az elvnek). Bezzeg egy antiliberális rezsim megmaradhat-e annak, ami, hogyha közben ideológiai ellenfelei, a liberálisok jutnak hatalomra? Ugye, hogy nem. És mit bizonyít ez? A liberalizmus fölényét.

Csakhogy a mi népünk egészséges ösztöneibe annyira mélyen beleivódott Kant doktrínája politika és erkölcs különválasztásáról, hogy a politikában direkt "azokat emeli maga fölé", olvasom, "akiket erkölcsileg megvet, lenéz". Szóval ezért. Így emancipálja magát a politika uralma alól. Sokba van ez a mi népünknek, de megéri neki biztosan. Brecht szavaival: szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége. Csak hőst ne! Akkor már ezerszer inkább jöjjenek, úgymond, a benyali "bonyolítók", a kapitalistává kupált, kiválóan bevált kádári káderek. Jól kicsesztünk velük, az egykori KISZ-titkárokkal és tervhivatali osztályvezetőkkel: tetszik, nem tetszik nekik, velük rakatjuk le a kapitalizmus alapjait. Ha belegebednek is, népnyúzó kizsákmányolót nevelünk belőlük. Ha nem megy szépszerével, lopjanak, csaljanak, kárhozzon el a lelkük, úgy kell nekik.

Mert nekünk, liberálisoknak kifejezetten közömbös, hogy kikből lesznek a magyar burzsoák, és hát pont ők voltak kéznél. Bennünket nem izgat, hová vándorol a profit (akinek nem tetszik, vándoroljon utána), nekünk az érdekek gyilkos küzdelme érdek nélkül tetszik, mert számunkra nem a KI a kérdés, hanem a MI. Mi - koldusszegényen, mégis gazdagon - beérjük eszméink diadalával. Nekünk elég a tudat, hogy jogállamban élünk: demokratikus úton választott képviselők feje fölött csapnak össze a korrupció hullámai; szabad a verseny, amely a hazai ipart lemossa a pályáról; többpárti a parlament, amely a törvényeket alkotja, melyek kijátszásán egy egész új jogásznemzedék fog meggazdagodni - ez a lényeg.

Nem is lennénk azok, akik vagyunk, mindenféle diszkrimináció esküdt ellenségei, ha az állami tulajdon szétlopkodásából pont azokat rekesztenénk ki, akik összelopkodták. Az persze egészen más, ha ők rekesztik ki az ország maradékát. Magadra vess, munkavállaló adóalany, ha nem voltál eléggé szemfüles, hogy megragadd a gyorsan múló pillanatot, amikor a magánosításra szánt közvagyont az állami tulajdon szentsége már, a magántulajdoné pedig még nem védte tőled. Ne irigykedj, hogy ők egész fazékkal esznek és ráadásul még az adócsalás százféle legális módja közt is válogathatnak; inkább azokra hallgass, akik elmagyarázzák, hogy még így is a te érdemtelenül magas életszínvonalad rontja az ország fizetési mérlegét, a te munkaerőd ára szegi kedvét a nyugati befektetőnek, téged ápol és takar el a koraszülött jóléti állam, amilyet te többé nem engedhetsz meg magadnak, lusta disznó.

Azért ne ess kétségbe. Jusson eszedbe inkább, hogy amit mindegy-is-honnan rekrutálódott új fináncoligarchiánk meg a hatpárt a kapitalizmus építése címén művel, az "nemcsak ÖNMAGÁBAN helyes, hanem egyúttal a magyar összlakosság érdekeit is szolgálja" - érvek, bizonyítékok a kiadóhivatalban.

...Ekképp korholja - de ezúttal csak szőrmentén és roppant barátságosan - az összlakosságot (engem név szerint is beleértve) egykori barátom, Tamás Gáspár Miklós a Magyar Narancs hasábjain, az utolsó talán, aki még nálunk olykor nyilvánosan szót emel a rangrejtve uralgó kóreszme, a liberalizmus védelmében.

Engem egy füst alatt kedvesen le is kommunistáz, ami nemcsak önmagában övön aluli, hanem egyúttal egy tőle szokatlanul vaskos tárgyi tévedés szolgáltatja hozzá az apropót. A "kényszermentes megegyezésen alapuló önkéntes társulás" formulájának ugyanis, amelyre TGM által idézett cikkemben hivatkozom, ha valamihez, hát a kommunizmushoz nincs köze. Kropotkintól, az anarchizmus hercegétől kölcsönöztem, és nem lehet, kedves Gazsi, hogy ezt te nálam százszor jobban ne tudnád, sőt még azt is, hogy ugyanez az eszmény miként nyer napjainkban új és időszerű értelmet olyan javíthatatlan demokratáknál, mint Habermas, Apel et Co., másfelől olyan politikai filozófiákban, melyek (konzervatív, hermeneutikai avagy ökológiai alapon) a dialógus-elvet állítják gondolkodásuk középpontjába. A posztmodern-neoliberális közmegegyezés ugyanis, miszerint nincs mód, se szükség közmegegyezésre, múlófélben van.

Ami pedig a kommunistákat illeti, az ő meggyőződésük az idézettnek éppen az ellenkezője, hiszen a diktatúra szükségessége volt az egyetlen, amiben Marxtól Guevaráig mind egyetértettek: "kényszeríteni kell őket, hogy szabadok legyenek", jó jakobinus módra. Ezzel az erővel mondhattad volna (szebben, kis lovag), hogy az önkéntesség és a kényszermentes társulás elvét eleddig az emberiség történetében mégiscsak a liberalizmus és a piacgazdaság váltotta valóra, úgy, ahogy: nemde, a piac meghatározásához tartozik, hogy ott a felek önként lépnek egymással alkura. Neked legalábbis ezt kellett volna mondanod, ha egyszer komolyan gondolod, amit leírtál, hogy "az üzlet alapelve a kölcsönös előny". Beh szép! Ezt ugyan utoljára azok a múlt századi angolszász utilitaristák próbálták elhitetni magukkal, akik keresztény lelkiismeretüket igyekeztek üzleti gátlástalanságukkal összebékíteni: a világ kifosztásával, a konkurencia megsemmisítésével, munkásaik tönkrenyomorításával. Kölcsönös előny!

Mindezt pedig nem azért hozom elő, hogy bebizonyítsam: annak, amit TGM liberalizmusnak nevez, nem csupán kommunista, ultramontán vagy szélsőjobboldali bírálata lehetséges, hanem azért, hogy rámutassak: tudós vitapartnerem - akinek én a bibliográfiai utalásait se vagyok méltó megoldani - nem komolyan s nem igaz tudása szerint vitatkozik velünk; meglehet, nem is velünk vitatkozik, akikre sziporkái hullanak. Ezért nincs is értelme annak, hogy előszámláljam képtelen csúsztatásait (pl. Szalai Erzsi - összeesküvés-elmélet, s ha már az, miért ne éppen: szabadkőműves-fóbia; nekem Szálasi, Rákosi, Göncz Árpád, úgymond, egyre megy; a Liget - afféle magyar Action Catholique stb., stb.), vagy hogy felhánytorgassam okfejtéseinek szeszélyes csapongását, diadalmas árnyékbokszolásait.

Pedig ki tudja, ha egyszer komolyan vennénk - s nem tiszteletreméltó tünetcsoportként kezelnénk - egymás nézeteit, talán eljutnánk odáig, hogy tisztázzuk, egyáltalán miről is vitázunk. Most ezt csak sejteni vélem.

Először arról talán, hogy a közélet válsága (az a bizonyos elit- és politikagyűlölet) - amit én azért nem sajátítanék ki a liberálisok számára - korántsem abból fakad, mintha a magyar nép lenézné, megvetné önmagát mint politikai közösséget. Kedves Gazsi (olyankor élek ezzel a megszólítással, amikor tekintetem a múltba réved), 1990 nyarán a te ötödik kerületi választóid, akik első alkalommal csapatostul kísértek a Parlament kapujáig, igenis bizalmat szavaztak a politikának és azoknak, akiket "maguk fölé emeltek". Sőt ugyanezt kell feltételeznem sajnos azokról is, akik veled szemben akkor egy Schamschulára adták le voksukat, általában azokról, akik a számukra váratlan és tisztázatlan körülmények között bekövetkező politikai fordulat eshetőségeitől megriadva 1990-ben és ´94-ben egyaránt a biztonság (hamis) illúziójával kecsegtető, hagyományos retorikát alkalmazó pártformációkat részesítették előnyben. A bizalmi válsághoz, ami utóbb a demokratikus intézmények működőképességét is kikezdte (a hitelükről már jobb nem beszélnünk), előbb a hatpárt (szerintem) minősíthetetlen morális és intellektuális teljesítménye kellett. S kellett az egymásra fenekedő rendszerváltók - az MDF és az SZDSZ - külön-külön, más és másképpen véghezvitt kiegyezése az eleve alkalmatlan, ráadásul egyre inkább elszemtelenedő ál(lam)szocialista gazdasági, kulturális, szakszervezeti és közigazgatási bürokráciával. Mondom, mindennek szerintem nincs köze a magyar liberalizmus válságához. Ne tévesszük össze az elvtelenséget a szabadelvűséggel. Ahhoz, hogy egy liberalizmus válságba jusson, mindenekelőtt léteznie kell.

De hiszen létezik! TGM-nek és elvbarátainak őszinte méltatlankodását rendszerint éppen ez váltja ki. Hogy a magyar nép, valamint az új rendszer-kritikusok nincsenek kellő tekintettel a változások elvitathatatlan - és liberális - vívmányaira. Vagy még azt is kétségbe vonnák "ezek", hogy megteremtettük az egyéni szabadság és a jogállamiság alkotmányos feltételeit? Nem, ezt - elvben - senki sem vitatja. S nem fontosabb ez bármi egyébnél? De igen, olyan a szabadság, mint a levegő: nélkülözhetetlen, és ha van belőle, észre se vesszük. Nincs mit beszélni róla. Alapvető állampolgári jogainknak ugyanis csak a hiánya okoz feltűnést. (Például az, ha a jogállam tisztviselőinek milliárdos csalása ugyanúgy büntetlen marad, mint a jogállam rendjének őre, aki az őrszobán addig rugdossa a fiatalkorút, amíg az meg nem tanulja, hogy nem állampolgár, hanem - alattvaló.) Mármost két eset lehetséges: vagy megvannak végre az oly sokáig nélkülözött személyi autonómia, jogegyenlőség stb. törvényes feltételei, éspedig nem csak papíron vannak meg - akkor az örvendezés efölött többé nem számít politikai programnak, tessék az évfordulós ünnepi beszédekre tartogatni; vagy pedig nincsenek meg mégsem, teszem azt, kiderül, hogy a habeas corpus elv vagy a köztisztviselők felelősségre vonása terén egy lankadt demokrácia olykor a megszólalásig hasonlít a puha diktatúrára - akkor viszont a liberális párt elnökévé ne a három éve regnáló belügyminisztert tessék megválasztani!

Mármost, ami közelebbről a magyar liberalizmus válságát illeti, az nem azonos az egykori demokratikus ellenzék politikai tudathasadásával, több, mint a Fidesz retorikájában bekövetkező konzervatív fordulat, s nem kielégítő magyarázata az sem, hogy Tamás Gáspár Miklós némileg eltávolodott a szabad demokratáktól.

Arról azonban, hogy miben is áll akkor ez a válság, és miképpen alakult ki, a kétrészes tanulmány csak érintőlegesen tudósít. Szerző figyelmét választott tárgyától újra és újra eltéríti a jogos keserűség, amit az antiliberális elő- és balítéletek váltanak ki belőle. Így keletkezhet az olvasóban olykor a benyomás, mintha nem is a liberalizmus volna válságban Magyarországon, hanem a közönség, amely "egyszerűen nem hiszi el, hogy a szabadelvű-alkotmányos jogállamban nincs informális-személyi uralom, hanem maga a jog uralkodik". (Hogy ezt hogy nem lehet megérteni!?) Másutt a válság okát a liberális párt szociális érzéketlenségében véli felfedezni: ez pedig ma már akkora közhely, hogy még az ellenkezője sem igaz. Nem az én dolgom, hogy igazságot tegyek TGM és az SZDSZ között, de szerintem annak a gazdaságpolitikának, annak az euroatlanti integrációs koncepciónak, annak a privatizációs stratégiának, annak a legalizmusnak és annak a korlátolt, technokrata politika-felfogásnak, melyet Tamás Gáspár Miklós egyébként ugyanolyan célravezetőnek vagy legalábbis elkerülhetetlennek vél, mint az SZDSZ vezetői (én pedig életidegennek és egy katasztrofális tévedésnek), annak nem lehet más társadalompolitikai vetülete, mint ami van. Akkor pedig az, amit ő helytelenít, éppenséggel az SZDSZ következetessége, pontosabban a párt ügyetlen PR-politikája, ami a leginkább felelős érte, hogy ez a következetesség rossz színben tűnjék fel a választók előtt, sőt olykor TGM előtt is.

Valóban, a tanulmány zárótételéből kiderül - valódi publicisztikai remeklés, ami azt illeti -, hogy a magyar liberalizmus válságát nem az idézte elő, amit a liberálisok pártja tesz vagy nem tesz, hanem az, amit mondani elmulasztott, "holott" mondhatta volna bátran. "De nem mondja. De nem mondja."

Micsoda pech.

Ha akad, aki "mondja", néhány jó tollú liberális publicista, gondoljuk csak el, esetleg minden másképpen alakul.

publikálva
1997/26. (06. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk