A Magyar Narancs olvasói között is vélhetően szép számmal akadnak, akik mindmáig meg vannak győződve arról, hogy 2018-ban „meghekkelték” a választási eredményt. A Nemzeti Választási Iroda (NVI) akkor frissen fejlesztett honlapja nem bírta a választásnapi terhelést, akadozni kezdett, majd elérhetetlenné vált. Ráadásul néhány szavazókörben kígyózó sorok alakultak ki, így még órákkal urnazárás után sem csordogáltak az eredmények. Késő este aztán egyik pillanatról a másikra kiköpte a rendszer a végeredményt: a Fidesz harmadszor is kétharmados többséget szerzett az Országgyűlésben. A leállás során nyilván belenyúltak az NVI szavazatösszesítő szoftverébe – gondolták sokan. Mint a legtöbb összeesküvés-elmélet, elsőre ez is logikusan hangzik, ám köszönőviszonyban sincs a valósággal.
A választás napján
Először is, a rendszer nem omlott össze, csak az adatközlésre szolgáló felület nem bírta a terhelést – de még ez is mellékes. Ha ugyanis ténylegesen lefagyott volna is az NVI komplett IT-rendszere, és akár napokig nem tudták volna feléleszteni, az sem érintette volna a szavazatösszesítést. Azért nem, mert a magyar választási eljárás 100 százalékban papíralapú: a szavazatokat a szavazókörökben számolják meg, az eredményekről jegyzőkönyv készül, amelynek másolatát az adott szavazatszámláló bizottság összes tagja megkapja. Ugyanezek az adatok kerülnek fel az NVI honlapjára is; az itt elérhető és a jegyzőkönyvekben szereplő adatok egyszerűen összevethetők. Ha ebbe az egyetlen ténybe belegondolunk, máris értelmetlenné válik az informatikai rendszer meghekkelésére épülő elképzelés: bármibe is nyúltak volna bele, a szavazókörök ellenzéki tagjai vagy az őket delegáló pártok azonnal leleplezték volna. Igaz, 2018-ban nem minden szavazókörben voltak ellenzéki delegáltak, de ahol igen, onnan legfeljebb elvétve érkezett olyan jelzés, hogy eltérés lenne a honlap és a jegyzőkönyv adatai között, ezeket korrigálták is hamar. A központi szoftver megbabrálásától tehát felesleges tartani.
Egy fokkal életszerűbb félelem, hogy a szavazókörökben csalják el a választást. Kétségtelen, az Orbán-rendszer szorgalmasan másolja Oroszországot, ahol Vlagyimir Putyin már több választás óta „kénytelen” az urnákba tömködött, hamisított szavazólapokkal kiegészíteni támogatottságát. Bár öles léptekkel haladunk ebbe az irányba, Magyarország nem tart itt. A hazai névjegyzékeket a választási irodák precízen vezetik, a szavazatszámláló bizottságok ellenérdekelt tagjai folyamatosan ellenőrzik egymást, a kinyomtatott szavazólapokról darabra el kell számolni, így nem fordulhat elő, hogy nem létező vagy a szavazókörökben nem megjelenő választópolgárok helyett hamisított szavazólapok sokasága kerüljön az urnákba. Fontos, hogy 2022-ben már minden egyes szavazókörben volt legalább két ellenzéki delegált, és jövőre is lesz, ami szükséges feltétele a tömeges választási csalások megelőzésének.
Akkor nincs is semmi látnivaló és – Leibniz után szabadon – „a magyarországi választás a lehetséges választások legtisztábbika”? Szó sincs erről, viszont éppen azért, hogy a választási versengést ténylegesen torzító jelenségeket tisztán láthassuk, először is azt kellett világossá tenni, hogyan nem csalnak Magyarországon.
A szavazóköröknél maradva, nem vitás, hogy mindig is történtek visszaélések. Ezeknek az eseteknek a döntő többsége valójában szociális problémákból levezethető. Amíg a szegénység, a kiszolgáltatottság, a kilátástalanság határozza meg tömegek mindennapjait, mindig lesz olyan politikai erő, amelyik arra fogja kényszeríteni az érintetteket, hogy bocsássák áruba választójogukat. Bűnüldözési eszközökkel reménytelen felvenni a jelenség elleni küzdelmet, oktatással, felvilágosító kampányokkal már jobb eredményeket lehet elérni, de leginkább a szegénység enyhítésével (utópia: felszámolásával) lehetne elejét venni. Amíg nem indulunk el ebbe az irányba, a választást mindig be fogja árnyékolni a szavazatvásárlás; legfeljebb a módszerek – a láncszavazástól a szavazólap lefotóztatásán át a nyílt szavazásra kényszerítésig – lesznek egyre korszerűbbek, az ösztönzők pedig – a zsák krumplitól a néhány ezer forintos készpénzen át a közmunkaprogramból való kieséssel fenyegetésig – széles spektrumon mozognak. Bár nem kizárólag magyar jelenségről van szó, és nálunk sem 2010 után ütötte fel a fejét, az Orbán-rendszerben választásról választásra egyre szervezettebben zajlott ez. A pártközpont ugyanis minden választókerületi elnöktől egy bizonyos szavazatszám szállítását várja el, akik ezt a polgármesterektől, egyéb helyi vezetőktől igyekeznek behajtani. Ha nekik erre nincs esélyük tisztességes eszközökkel, a legkiszolgáltatottabb embereknek a legegyszerűbb tisztességtelen ajánlatot tenniük. Mivel természetéből adódóan a legtöbb szavazatvásárlással elért visszaélés rejtve marad, legfeljebb becsülni lehet, mekkora tömegek mozdíthatók meg ily módon egy választáson. 2026-ban is bizonyosan lesznek majd esetek, de ezek aligha lesznek döntő befolyással a választásra.
Párt, állam
Nem kell túl nagyot ugrani a szavazatvásárlástól a választás előtti osztogatásig. Valójában ugyanaz a logika érvényesül, csak jóval nagyobb léptékben, nem helyben, hanem országosan, és – papíron – legálisan: a hatalomban lévők arra használják a köz erőforrásait, hogy saját magukat pontosan ott tartsák, ahol vannak. Igaz, virágzó demokráciákban is bevett gyakorlat, hogy a választást megelőző időszakra időzítik például nagyberuházások átadását. A nagyságrend azonban az Orbán-kormányok esetében drámai. A G7 portál konzervatív becslése szerint csak a 2026 során kiszórni tervezett összeg a GDP 1,7-1,8 százalékát teszi ki, és további bejelentések is jöhetnek még. Azzal együtt is, hogy az osztogatások szavazatra váltási képességéről megoszlanak a vélemények, a Fidesz számára tisztességtelen előnyt jelent, hogy ilyen léptékű közpénzt költ el az újraválasztása érdekében.
Az állam és a párt összefonódása ennél is szembeötlőbb a nyilvánosságban. A kék plakátok a legtöbb településen folyamatosan harsogják az aktuális kormányzati üzeneteket. A médiában másfél évtized alatt lezajlott (és még idén ősszel is váratlan fordulatokat hozó) területfoglalás nyomasztó fölényhez juttatta a kormányoldalt: az állami médiakonglomerátumot pillanatok alatt kontroll alá vették, közélettel viszonylag tisztességesen foglalkozó tévécsatorna egy(-másfél) maradt, a rádiókból szinte teljesen eltűnt minden kritikus hang, a megyei lapokat teljes egészében beszántották, nem kormánypropagandát visszhangzó nyomtatott politikai napilapból egy van – a hetilapok piacán valamivel jobb még a helyzet. Az online médiumok területén is óriási volt a kormányzati expanzió, de az ellenreakció eredményeképp jó pár, mára jelentős elérésű, új, független médiumnak sikerült tényezővé válnia a piacon, nem mellesleg sokat fejlődött az állampolgári tudatosság: egyre többen hajlandók előfizetéssel, támogatással segíteni e csatornák működését.
A közösségi média megrohamozása egy ütemmel később, az ellenzék számára részleges sikereket hozó 2019-es önkormányzati választás után indult be. A Megafon – a köztéri hirdetésekben is jeleskedő Civil Összefogás Fórummal (CÖF) karöltve – 2022-re a kormányzati kommunikáció kiemelten fontos csatornájává vált.
Érdemes felidézni néhány adatot, amelyek érzékeltetik, nem a választás napján, és nem is elsősorban a hivatalos választási kampányidőszakban realizálódik az a hatalommal és közpénzzel való visszaélés, ami hatalmas versenyelőnyt biztosít a Fidesznek. A 2024-es európai parlamenti és önkormányzati választást megelőző szűk féléves időszakban a Political Capital monitorozta, hogy a magyar politikai szereplők mekkora összegeket költenek a Meta és a Google felületein (legnagyobb részt a Facebookon és a YouTube-on) politikai hirdetésekre. A kormányoldal 2,14 milliárd forintot égetett el, míg az összes, egymással is versengő ellenzéki kihívója együttvéve is csak mintegy negyedennyit, 544 milliót. De a Fidesz nem csak hazai sztenderdek szerint szórja a pénzt hirdetésekre: a Google-ön az összes uniós tagállam összes hirdetője közül a magyar kormánypárt lett a tavalyi választást megelőző bő öt hónap egyes számú hirdetője, sőt, a nyolc legnagyobb összeggel terjesztett videó közül ötnek (!) a cechét a Fidesz állta – egy olyan időszakban, amikor 27 tagállamban egyszerre zajlott választási kampány.
Országos választás 2025-ben nem volt Magyarországon, mégsem hagyott alább a hirdetési kedv. Még mielőtt a Meta és a Google idén ősszel kiszállt volna a politikai hirdetések piacáról, január 1. és szeptember 27. között összesen 4,1 milliárd forintot fogadtak be magyar hirdetőktől. Ennek az összegnek nem kevesebb mint 87 százalékát költötték a kormányzati irányítású szereplők (3,6 milliárdot), a fennmaradó 13 százalékon (mintegy 500 millió forinton) pedig az összes többi párt, az ő politikusaik, az összes nem kormányzati irányítású médium, az összes ténylegesen civil szervezet, illetve minden más, nehezen kategorizálható szereplő osztozott.
Azért fontosak ezek a hirdetésekre költött összegek, mert ritkák az olyan jól idézhető adatsorok, amelyek ténylegesen leírják azt az erőfölényt, amivel a kormányoldal rendelkezik. Nincs információnk például arról, mekkora összegeket öltek médiavásárlásba, vagy arról, hogy a kormányzati kommunikációs központ által kézi vezérelt sok száz felület napi működtetése mennyibe is kerül. A Google-nek és a Metának politikai hirdetésre kifizetett összegek ehhez képest bizonyosan aprópénznek számítanak, de a kormányoldal tetemes fölényét legalább számszerűsíthetővé teszik. Pontosabban, tették, mivel október óta már nem lehet politikai hirdetéseket feladni egyik techóriásnál sem, legalábbis elvileg. A kormányoldal több szereplője nyíltan vállalja, hogy megpróbálják kijátszani az algoritmusokat, és látható, hogy ez gyakran sikerül is. Ennél fontosabb, hogy a miniszterelnök kampánystábja felkészült a hirdetések utáni időszakra, részben ennek pótlására szolgálnak a Harcosok Klubja és a Digitális Polgári Körök is, amelyek csak papíron függetlenek a kormányzó párttól.
Ezzel az arzenállal a kormányoldal képessé vált a valóság meghajlítására, már bőven a mesterséges intelligencia alkalmazásával készült kamuvideók előtt. A politika sosem az őszinte hangok terepe volt, de néhány évvel ezelőtt a különböző politikai támadások csak akkor működhettek, ha volt legalább minimális valóságalapjuk. Ma már erre sincs szükség, tökéletesen légből kapott vádakkal is támadható a politikai ellenfél, ha elég sok csatornán át, elég intenzíven ismételgetik azokat. A nyilvánosság ilyen fokú, a választási versengés fair követelményeitől fényévekre lévő uralása az, ami további tisztességtelen előnyt biztosít a kormányoldal számára.
Ehhez jönnek hozzá olyan nem elhanyagolható apróságok, mint a választási rendszer sokszor hangoztatott torzításai. Nem a győztest erősítő hatásokról van szó, hiszen azok akár a jelenlegi ellenzéknek is kedvezhetnek, de sok más mellett a külföldön élő magyarokat diszkrimináló szabályozás (van, aki levélben szavazhat, van, aki csak külképviseleten), a levélszavazás önmagában is súlyos anomáliái (2026-ban is halottak ezreinek címére postázhatják a levélcsomagokat), az adatmásolásra épülő jelöltállítási rendszer, a kamupártburjánzást ösztönző kampányfinanszírozási rendszer, a könnyen foglyul ejthető nemzetiségi mandátum, a manipulált választókerületi térkép – mind a Fidesz számára biztosítanak (vagy legalábbis bizonyos választási helyzetekben biztosíthatnak) jogosulatlan előnyt. Arról nem is beszélve, hogy a választási jogszabályokhoz még mindig hozzányúlhat a parlamenti kétharmaddal rendelkező hatalom. Akár meglépik, akár nem, a Fideszen kívül egyik szereplő sem tudhatja ma még biztosan, milyen játékszabályokkal fordulhatnak rá a kevesebb, mint négy hónap múlva esedékes választásra.
Több okból idetartozik az adatlopási ügy is. Nemcsak azok követhettek el ugyanis bűncselekményt, akik a Tisza Világ applikációból tisztázatlan módon kilopták választópolgárok százezreinek az adatait, hanem azok is, akik felhasználják, nagy nyilvánosság előtt terjesztik azokat. Előbbi elkövetőjének kilétéről nem áll rendelkezésre információ, utóbbit viszont a kormány által irányított médiumok, proxy szervezetek, véleményformálók sokasága követte és követi el, méghozzá szemmel láthatóan a legnagyobb lelki nyugalommal. Aligha kell ugyanis a hatóságok számonkérésétől tartaniuk – még egy nem lényegtelen faktor, ami a kormányoldalt jogosulatlanul erősíti.
Nem eleve eldöntött
Egyáltalán nem utolsósorban idetartozik még az is, hogy a szuverenitására retorikai szinten rendkívül érzékeny Orbán-rezsim erőteljes külső támogatásra is számít. Mind Donald Trump, mind Vlagyimir Putyin nyíltan elmondta, hogy Orbán Viktort szeretné a választás után is a miniszterelnöki székben látni. Az amerikai elnök a szép szavakon, egy esetleges budapesti látogatáson és egy homályos hátterű – ha egyáltalán létező – pénzügyi megállapodáson felül aligha invesztál majd sokat egy számára marginális jelentőségű kelet-európai országba. Az orosz elnök annál inkább. Egyelőre nem világos, miben fog ez testet ölteni, de ha valakinek, akkor Putyinnak tényleg fontos hatalomban tartania az érdekeit az EU-ban legmarkánsabban képviselő szövetségesét.
Akkor nincs is semmi látnivaló, ezt a választást is bebiztosította magának a hatalom? Szó sincs erről. Mint a mértékadó közvélemény-kutatásokból láthatjuk, a Fidesz a leírhatatlan erőfölénye ellenére is hátrányba tudott kerülni. Felnőtt egy új ellenzéki erő, és bár bizonyosan van ilyen forgatókönyv is az asztalon, a Karmelita nem a Kreml, nem fogja betiltatni. Azért nem, mert akkor olyan fokú utcai ellenállással találná szemben magát, aminek kezelésére a magyar erőszakszervezetek nem alkalmasak.
Ha nem gondolná az ellenzék, hogy választáson keresztül a hatalom leváltható, most nem választásra készülne, hanem annál valami sokkal radikálisabbra. A versenyfeltételek, a körülmények nyilvánvalóan távol vannak attól, hogy fairnek lehessen őket nevezni, de mai tudásunk szerint az áprilisban esedékes választásnak még így is lehet más győztese, mint a Fidesz.
A szerző a Political Capital választási szakértője.
