Tamás Gáspár Miklós

Vigasztalás nehéz időkben

  • Tamás Gáspár Miklós
  • 2015. július 12.

Publicisztika

Bevallom, ez az írás nem szól mindenkihez, csak baloldaliakhoz, tehát még az ellenzéknek is csak egy részéhez. Ha liberális vagy konzervatív barátaink szeme rátévedne netán, arra kérem őket, lapozzanak tovább.

Valamennyiünk számára végzet Orbán Viktor és Vona Gábor Magyarországa, amely nem fog lassacskán elhalványulni, mint a rossz álom. Valóság: kemény és tartós.

Háromféle jó tanácsot szoktunk kapni arra nézve, hogyan éljük túl a várhatóan hosszú, sötét esztendőket.

Az első az, hogy tekintet nélkül a közösség és magunk sanyarú sorsára, végezzük tisztességgel
a munkánkat a magunk helyén,
s evvel is reparáljuk – lehetőség szerint – a magyar élet minőségét; legyünk együttérzők, erőnkhöz képest segítsük a kárvallottakat, végezzünk önkéntes, karitatív munkát, egyébként hallgassunk. Sok beszédnek sok az alja.

A második jó tanács: erőgyűjtés. Szervezkedés, készülődés a jövőre, szövetségesek keresése, az egység megteremtése, tehet­séges vezetők megtalálása, helyi gyökerek eresztése, aprómunka. A kedvezőtlen kilátások ellenére kihasználni a még megmaradt alkotmányos lehetőségeket, kísérletet tenni a választási sikerre.

A harmadik: az ellenállás, a tiltakozás, a szembenállás kultúrája. Túltenni magunkat a 2014. őszi tüntetéshullámnak, a demokratikus civil társadalom ábrándjának keserű kudarcán. Megőrizni a kritikai tartást, elutasítani a kompromisszumot és a beletörődést, létrehozni és életben tartani a szükségképpen szegényes alternatív intézményeket és csoportosulásokat, őrizni a rendszerellenes under­ground erkölcsét, tekintélyellenes, szabad együttélési formáit, saját nyelvét – emlékeztetve kötelességükre az alternatív közegen kívül eső, de egalitárius és demokratikus véleményközösségeket.

Ezek mind jó tanácsok csakugyan; mindháromnak megvannak az erényei és előnyei. Bár azoknak, akikhez közel állok, legföljebb az első és a harmadik nyújthat tényleges támaszt; a második hasznos lehet, de aligha a mi ügyünk. Nem volna éppen rossz akár a hivatalos, a polgári baloldal sikere – a „szociális Európa” sikere vagy valami efféle – se, de ezen azoknak kellene dolgozniuk, akiknek kevesebb a kételyük vele szemben. Mivel ebben (a szociáldemokrata irányzatú parlamenti, helyhatósági, korporációs politikában) magam és barátaim nem tudnánk részt venni, tanácsokat sem ildomos adnom, nem is fogok. Bár szeretném, ha vigasztalásaim a mérsékelt, középutas, higgadt baloldal híveit is jobb kedvre derítenék.

 

Mi vigasztalhat bennünket?

 

Mindenekelőtt az, hogy azok mellett állunk, akikért dolgozni kötelesség. A politikai állásfoglalásnak, világnézetnek, bírálatnak és a politikai munkának számunkra ez a fő erkölcsi mozzanata; akkor is, ha a válságokban hánykolódó kései kapitalizmusnak nem önálló sajátossága az, hogy igazságtalan: minden ismert (hierarchikus) társadalom igazságtalan. De a kizsákmányoltakkal és elnyomottakkal, a kitaszítottakkal és megbántottakkal való együttérzés (szolidaritás) voltaképpen független a kizsákmányolás, elnyomás, kirekesztés, megalázás sajátlagos okaitól. Igaza volt Derkovits Gyulának, amikor híres metszetén ráírta Dózsa mellére, hogy: Büdös paraszt – igen, ez az uralkodó osztály tónusa: egykor és most. A munkanélkülieknek az establishment szerint azért nincs munkájuk, mert „nem szeretnek dolgozni”. Holott dolgozni azok se szeretnek, akiknek van munkájuk: hiszen a munka kín és kényszerűség. A munkát csak a ­tőkés „munkaadók” és politikai-ideológiai híveik, ízléstelen bértollnokaik magasztalják.

Vezető liberális ideológus írta a minap: „Amennyiben a többség uralmát nem korlátozzák, ugyanakkor a lakosság anyagi helyzete nem javul, hanem romlik, különféle demagógok könnyen állítják a többséget maguk mögé. […] Főleg […] olyan országban, ahol az embereknek kevesebb mint húsz év [?] alatt nem volt módjuk megtanulni, hogy gondolkozzanak, mielőtt döntenek.” A jeles szerző itt a Jobbikra gondol, amelynek hívei viszont az átlagnál képzettebbek és vagyonosabbak. A szegény többség általában nem a Jobbikra készül szavazni, hanem senkire se. Nyugalom: a többség uralma hathatósan korlátoztatik. Mindenekelőtt: az országgyűlési, a törvényhozási többség – amely (jelentéktelen kivételektől eltekintve) az uralkodó osztály képviselete, a domináns kultúrához (pénz, nemzet, fehér faj) tartozik – nem a nép többsége. A parlamenti többséget s a rá támaszkodó (illetve az őt létrehozó) végrehajtó hatalmat valóban nem sok minden korlátozza a jelenlegi magyarországi rezsimben, ám a nép többségét annál több dolog.

Az „elitek” közötti egyetértés nagymérvű. Azt mondja az Országgyűlés etnokonzervatív elnöke: „…Európa nem méltóztatik a saját fiait arra nevelni, hogy dolgozzanak, hanem mindenféle ún. szolgáltató tevékenységekben juttat nekik jövedelmet. De ha ne adj’ isten, ehhez sincsen nagy kedvük, akkor mindenféle munkanélküli- és egyéb szociális ellátásokon keresztül… elviselhető életnívót tud nekik produkálni.” Ez jól rímel Bokros Lajos és Csillag István tirádáira az államfüggő magyarokról, akik mindent a kormányzattól várnak, csak az előítélet emberföldrajzi iránya más. Érdekes módon senki nem hívja államfüggőnek az állami költségvetésből – a „stratégiai partnerség” keretében – jutalmazott és buzdított multinacionális vállalatokat, se pedig a „közbeszerzési eljárások” (haha) közbejöttével, állami és európai (azaz szintén állami) pénzekkel kitömött, a szabad piacon nem is próbálkozó, Fidesz-közeli maffiacégeket. Viszont az államtól kunyeráló koldusnak föstik le a nem kommersz magyar kultúrát/tudományt és intézményeit, amelyek állami hozzájárulás híján képtelenek a dolgukat végezni (de persze ez utóbbiak alig kapnak pár krajcárt, nem úgy, mint a népnemzeti, „organikus” giccs­parádé meg a délibábos-dilettáns káprázatkutató intézetek).

Nem, itt csak a nyugdíjasok, a munkanélküliek, az egyedülálló anyák, a betegek, az éhező parasztgyerekek és a menekültek államfüggők – meg a közmegvetésnek örvendő bölcsészek és művészek. „A többség.” Meg „a tömeg”. A liberális középpolgárság osztálygőgje, a konzervatív nagypolgárság nemzeti és osztálygőgje, a szélsőjobboldali kispolgárság faji gőgje sűrűsödik össze az etatizmus szemrevaló, kackiás vádjában.

 

Mit kell ebből a baloldalnak a szívére vennie?

 

Amennyiben nem tervezzük a kapitalizmus (érték, árutermelés, árucsere, bérmunka, pénz, osztálytársadalom, állami közigazgatás) azonnali megszüntetését – ami még sohasem sikerült, és az esélyek nem lettek sokkal jobbak –, annyiban szerény nézetem szerint arra kell törekedni, hogy a nép átvegye az állam és a tőke fölötti ­ellenőrzés egy részét. A népjóléti avagy „szociális” ellátórendszer kibővítésének, igazságosabbá és méltányossá tételének legalkal­masabb eszköze ma is a tömegsztrájk (ha van). Tömegsztrájkok és utcai – százezres és milliós – tömegdemonstrációk nélkül nem lenne nyolcórás munkanap, fizetett szabadság, államilag garantált nyugdíj, munkanélküli-segély, ingyenes bölcsőde, óvoda, népoktatás és állami egészségbiztosítás. Nem lett volna szociális bérlakásépítés, olcsó tömegközlekedés, népkönyvtári hálózat, ingyenes fölnőttoktatás, szak- és átképzés, gimnáziumi, főiskolai, egyetemi ösztöndíj. (Mert a tömegmegmozdulásokból bontakozott ki az intézményesült munkásmozgalom, amely mindezt kikényszerítette.) Mindezeknek a fenntartása és továbbfejlesztése érdekében a népnek – népen itt egyszerűen a tőkejövedelem nélküli többséget értjük – törvényileg garantált befolyást kell meg- és visszaszereznie mind az országos és a regionális-helyi államhatalomban, közigazgatásban, mind az állami és magántőkés vállalatokban, mind a társadalombiztosítási (népjóléti) rendszerekben, hogy a nép számára döntő fontosságú (szociális és kulturális) kérdésekben – a parlamenti erőviszonyoktól függetlenül – érvényesülhessen a nép érdeke és a népakarat.

A vállalatoknál a beleszólási, egyetértési és/vagy vétójog a vezetőségben a dolgozók képviselete („munkástanács”) számára, a munka- és sztrájkjog demokratizálása; mindent meg kell tenni azért, hogy a jelenlegi munka törvénykönyvét eltöröljék (s az ebbe belenyugvó „sárga” szakszervezeteket újakkal váltsák föl).

Az állammal – mind a politikai kormányzással (törvényhozó, helyben: rendeletalkotó, és végrehajtó hatalommal), mind az európai, országos és regionális-helyi közigazgatással szemben újjá kell alkotni a néptribun (tribunus plebis) intézményét, amely az ombudsmanhoz hasonlóan, de sokkal tágabb hatáskörökkel, az alkotmányban rögzített fölhatalmazással – javaslattételi és vétójoggal – avatkozhat be a tág értelemben vett népjóléti rendszert érintő jogszabályok megalkotásába, módosításába vagy eltörlésébe. (Ide tartoznék a munkaügy, a közszolgálati bérezés, a munkahelyi diszkriminációnak, illetve a dolgozók társhatalmának, együttdöntési képességének a problematikája, a lakásügy, a tömegközlekedés, a várostervezés, a környezetvédelem, az egész­ségügy, a népoktatás/szakoktatás). Az persze bonyolult kérdés, hogy a „néptribunt”, a nép szószólóját ki válassza meg és hogyan, de ezt további viták tisztázhatják, s nem megoldhatatlan.
A néptribun népjóléti – valóban igen tágra, bőre rajzolt – hatáskörein túl is marad épp elég harci kérdés a népnek, teszem azt a progresszív adózás, a nem kötelező közmunka, nem szólva a kormányzati hatalom korlátozásának és ellenőrzésének örök feladatáról, amelynek teljesítésére csak az egész társadalom képes.

 

A becsületes program

 

Nagyon sajnálatos, hogy – a parlamentarizmus kiüresedése, szétzüllése, a demokratikus pártmozgalmak de facto megszűnése, továbbá a méltányos párt- és kampányfinaszírozás megoldhatatlansága, a médiabefolyás el­kerülhetetlenül egyoldalú jellege miatt – a választások iránt fájó szívvel bár, de érdektelenségünket kell nyilvánítanunk. (Bár nyilván nem szavazunk tekintélyelvű, fasisztoid vagy korrupt – no jó: botrányosan korrupt – pártokra.)
A nép (misera plebs contribuens: a nyomorú adózó nép) pártjainak vagy munkáspártoknak – vagy akár hagyományos, küzdő szellemű, nagy létszámú szakszervezeteknek – a létrehozására nincsen semmi remény. A politikai viszonyokon kívül ennek a korszellem se kedvez. Ilyesmivel kísérletezni: időfecsérlés.

Ugyanakkor helytelen volna – a kudarcok láttán – a formális (alkotmányos-szabadelvű) demokrácia felszámolását passzívan nézni. Tekintélyelvű féldiktatúrában a tribunátus intézménye se működhetnék. Ahhoz, hogy a rendszer polgári jellege, a felsőbb osztályok (kisebbség) aránytalan politikai ereje korlátoztassék, a „pol­gári demokrácia” (a váltógazdálkodás valószínűségére alapított képviseleti kormányzat) megerősítésére és kiszélesítésére van szükség – ezért a szomorúan kevés és igen határozatlan polgári (liberális) demokrata relatív törvényhozási sikere számunkra nem teljesen közömbös.

De hogyan lehetségesek mégis ilyen célkitűzések abban a legmélyebb természetét illetően anti­kapitalista munkásmozgalmi hagyományban, amely a kommunisztikus alapgondolat kulturális kerete?

A nép – a tőketulajdon nélküli személyek összessége – érdeke azoknak a normatív elveknek az érvényesítése, amelyeket a francia forradalom óta a polgári társadalomban „emberi jogok” néven ismernek – akármennyire is támaszkodnak (többnyire öntudatlanul) az osztályegyenlőség és az osztálybéke, a nemi egyenlőség és az etnikai egyenjogúság hamis hipotézisére. (Ez a feltevés nem a polgári társadalom tökéletlenségei, „torzulásai” vagy fejletlensége miatt hamis: az említett aszimmetriák a polgári társadalom leglényegéhez tartoznak). Az „em­beri jogok” elméletéből nem következik cselekedet az osztály-, nemi és etnikai egyenlőség megvalósítására, mert az elmélet hallgatólagosan föltételezi ezeket, ennek folytán ezekkel a célkitűzésekkel szemben semleges. (A nemi és etnikai egyenlőség nem következik be pusztán a diszkrimináció megszüntetésével.) Ugyanakkor azonban – ha a kapitalizmus megszüntetése nem a program része – a becsületes programnak, amely viszont a kapitalizmus radikális korlátozását, a tőkés válla­latok és a tőkés állam fölötti népi ellenőrzés megszerzését tűzi ki célul, szükségszerű korlátja és előföltétele az „emberi jogok” pozitív, ez esetben alkotmányos, azaz alkotmányjoggá nyilvánítása. Ennek a nyílt és egyértelmű elismerése eloszlatja a liberálisok nem oktalan aggodalmát, hogy a kapitalizmus korlátozása a kapitalizmus körülményei között egykönnyen diktatúrához vezet, mert a magántulajdon korlátozhatatlanságához fűződő érdekek a szokott polgári jogállami-joguralmi keretek között nemcsak erősek, hanem legitimek is – tehát leszorításuk csak illegitim lehet, csak jogkorlátozással (az alkotmányosság megbontásával) válhatnék elképzelhetővé.

Ráadásul a tribunátus bevezetése formailag szemben áll a jogegyenlőséggel, hiszen a szegényeknek többletjogokat biztosít (ezt nevezték a görögök demokráciának). Ez leküzdhetetlen ellentmondás. A „szociális demokrácia” alkotmányos garanciái logikai és társadalmi feszültséghez vezetnek a polgári társadalomban, hisz az alkotmányos-szabadelvű demokrácia mai hivatalos doktrínája szerint a magántulajdon korlátozatlansága biztosíthatja egyedül az életformák pluralitását, a személyi függetlenséget és a szüntelen aleatorikus-sztochasztikus változást, a rögzült tekintélyek állandó fellazítását. Márpedig a tribunátus (bármi legyen a konkrét közjogi megoldása) előjogot jelent a szegények számára – s a többség rögzített előjogai is előjogok.

Ámde kérdés, hogy megmarad-e egyáltalán Kelet-Európában az a polgári társadalom, amellyel máskülönben harcban (békés állóháborúban) állunk, s nem teszik-e tönkre még ezt is az „osztályharc fölülről” olyan beteges jelenségei, mint az uralkodó osztály legerőteljesebb hatalmi frakcióinak a hadjáratai a legszegényebbek, a romák meg a nők, a melegek, a menekültek/bevándorlók, a zsidók, a „külföld” mint olyan és a nemzetközi polgári jogintézmények ellen. Ezeket a hadjáratokat még veszedelmesebbé teszi a „perverz újraelosztásnak” az az agresszív alakváltozata, amelynek keretében az informális érdekcsoportok által „megszállt” nemzetállam egyszerűen – ellenszolgáltatás nélkül – átnyújt vállalatokat és (túlárazott megrendeléseknek álcázva) pénzt ugyanezeknek az érdekcsoportoknak, amelyek nem a piacon működnek, hanem állami beszállítókként biztos jövedelemre tesznek szert az adófizetők fabatkáiból. A cégek versenyét nem a piac dönti el, hanem a kormányzó klikk kegye – többek között ez az általános drágaság oka. A főhivatalnok és a korrupt üzletember itt gyakran egy és ugyanazon személy. Nem „államosítás” folyik – amelyről s amely ellen liberális barátaink deklamálják dörgedelmeiket –, hanem állami funkciók bizonyos tőkés érdekcsoportok javára történő értékesítése (privatizálása), amelyben a funkciókat a költségvetés forrásaiból az állam működteti, a profit azonban a politikailag kiváltságos magántőkés érdekcsoportok számláira érkezik: ez kettős kizsákmányolás! Ez nem államkapitalizmus, még csak nem is „gazdasági nacionalizmus” (hol vannak itt védővámok?), hanem antiegalitárius államtalanítás – bár nem tiszta piaci logika, hanem a magáncélú kisajátítás logikája szerint. Az adófizetők pedig egyrészt mint megrendelők finanszírozzák a kegyelt vállalatokat, másrészt mint fogyasztók és felhasználók fizetik a vállalati nyereséget: ez önkényen alapuló hiperkapitalizmus. (De ne túlozzunk: ez a gazdaságnak csak kisebb része; rajta kívül a kapitalista piaci szokvány uralkodik.)

A nép pedig nem pusztán anyagi veszteséget szenved el, hanem elveszti az államát – elveszti a „közjóba” és a „közérdekbe” vetett hitét is, amivel aztán elveszti nemcsak a polgári társadalomban amúgy is erősen korlátozott befolyását, hanem az ellenhatalmát (az ellenhatalom lehetőségét) is, amely csak a nem esztelenül részrehajló jogállammal szemben lehetne hatékony.

Egyszóval paradox módon a proletár és prekárius népnek nem lehet közömbös, hogy mi történik ellenségével, a polgári jogállammal. Ezért ilyen bonyolult – már 1848 óta legalább – a baloldali politika. Tudjuk, hogy emiatt ezt a politikát milyen ellentétes végletekbe ragadta a XX. század. Az újból egyre népszerűbb marxizmus pedig nem a proletármozgalom tudománya és fogalmi költészete, hanem antikapitalista kritikai műfaj és – sokszorosan tagolt – intellektuális áramlat, amely valóságos mozgalomhoz nem kapcsolódik, hiszen ilyen mozgalom nincs.

De azért van vigasz: a szerényen antikapitalista baloldalnak vannak – régi és új – politikai feladatai, amelyek a jelenlegi, a nép számára fölöttébb kedvezőtlen viszonyok között is értelmesek és elodázhatatlanok. Ezek a feladatok nem a polgári politikán belül értelmezhetők – a főhatalom megszerzése nemcsak kilátástalan, hanem a tanulságok fényében nem is kívánatos –, de egyelőre a polgári jogállamon belül. Ezen belül a tendenciájában (nem a valóságában) emancipatorikus jellegű, a proletariátus és a prekariátus osztályhelyzetét, relatív súlyát intézményesen javító ellenhatalom létrehozására törekedni kell és lehet. Ennek a törekvésnek a sikere, ha lesz, nem lesz „szocializmus”. Csak a létező rendszer demokratikus elemét – amely csak az egyik, jelenleg alig létező eleme az egésznek – erősítheti. Ezeknek az ügyeknek a tekintetében a liberalizmus balszárnya – ugyan mindig bizonytalan és megbízhatatlan – szövetséges lehet néha.

Tudom, hogy a „munkás” és a „paraszt” politikailag inkorrekt szólásforma lett, de az emancipációs és/vagy ellenhatalmi harc szubjektuma az említetteken kívül a fehér és heteró munkásság és parasztság (ezt Magyarországon eufemisztikusan „a vidék”-nek szokták nevezni), azaz a proletariátus, a prekariátus és az underclass (a szubproletariátus). A kis létszámú, habozó és civakodó baloldali (értsd: antikapitalista, polgárellenes, rendszerellenes) értelmiség önazonosságának kulcsa – ha szabad magamat ilyen régimódian kifejeznem – a hűség a néphez.

Bármiféle kritikai stratégiának csak ez lehet az alapja; akkor is, ha ez hedonista-nihilista fiatal polgárok számára abszurd és nevetséges. A feladat – s a belőle fakadó vigasz, amely nem érzelgés, hanem munkaterv – főleg abban áll, hogy létre kell hozni (kezdetben természetesen csupán mikropolitikai szinten) azokat a mozgalmakat, amelyek (a végcél föladása nélkül, mert a végcél nem semmi) a polgári társadalmon belüli ellenhatalmat (a tribunátust) fogják megteremteni, megbontva – de nem pusztán informális, hanem alkotmányos erővel – a polgári jogállam egységét, az „orbánizációval” ellentétes irányban. Hisz az autoritárius és represszív polgári állam egységének megbontását a voltaképpeni demokratikus (népi) elemek bevitelével csak intenzív – szociális és egalitárius – tömegmozgalmak vihetik végbe. A munkahelyeken és az utcán. Minden lehető alkalmat meg kell ragadnunk a nép mozgósítására, a „misera plebs contribuens” autonómiájának fokozatos kialakítására, az új demokratikus hatalommegosztás érdekében.

Ne búsuljatok: nagy munka vár ma reátok, állnak még a paloták.

 

(Az esszé hosszabb változata a narancs.hu-n fog megjelenni.)

Neked ajánljuk