Az elmúlt 20–25 évben itthon sem volt teljesen ismeretlen a „csallóközi maffia” kifejezés, bár ahhoz képest, hogy tagjai szinte kivétel nélkül magyar nemzetiségűek voltak, a hazai sajtó ingerküszöbét csak a legbrutálisabb megmozdulásaik érték el. De a nemrég megjelent Elásott igazság című könyvből ennél sokkal többet tudhatunk meg.
| ||
A könyv szerzőjét, Barak Dávidot, a dunaszerdahelyi Parameter portál újságíróját azután ismertem meg, hogy 2016 tavaszán a városban és környékén 170 kommandós csapott le a helyi alvilágra. A letartóztatottakat gyilkossággal vagy gyilkosságra való felbujtással vádolták, de az áldozatok többsége is gyilkos volt, az ő áldozataik is, és így tovább. Hamarosan csontvázak is előkerültek egy közeli birtokról, több helyen is írták, hogy 40 holttestet is eláshattak ott, de a birtok tulajdonosát, Horváth Lehelt nem vették őrizetbe.
Találkozás a Sírásóval
Az akkori helyszíni riport alkalmával – puszta kíváncsiságból – bementünk Horváth birtokára a behajtani tilos tábla ellenére is, bár a kukoricáson és a feltűnő helyre telepített kamerán kívül nem volt ott semmi látnivaló. Negyed órával később, Dávid a közeli étteremben kezdett bele a csallóközi maffia több évtizedes történetének elmesélésébe, amikor egy nagydarab férfi vonult be a kíséretével, egyenesen az asztalunkhoz. A pincérek eltűntek a konyhában, a szomszéd asztalnál ülők kisétáltak. A férfi Horváth Lehel volt, akit Sírásónak is becéztek. „Nem láttad a táblát, hogy behajtani tilos? Nem ismersz táblát? Magyar vagy, és nem látsz táblát? Tegyek ki magyar táblát? Kik vagytok? Ki küldött benneteket?” – ripakodott ránk, majd előkapott egy mobiltelefont, és fényképezni kezdett bennünket. „Ki tudja, nem vagytok-e gyilkosok…” De amikor kiderült, hogy nem, lecsillapodott kissé. „Miért nem kerestetek engem, miért nem hívtatok föl? Leskelődtök, mint a majom, aztán leírtok minden hülyeséget. Már azt is olvastam, hogy 400 hulla van itt…” Horváth Lehel monológja ezzel véget ért, mire annyit bírtunk kinyögni: „Akkor mennyi?” Vállat vont és közölte, hogy „csak négy”, majd elmondta azt is, hogy azért nem tartóztatták le, mert ő védett tanú, ezért is volt a kezdeti bizalmatlanság. Horváthnak meggyőződése volt, hogy el akarják tenni láb alól. Talán nem is ok nélkül. Mint mondta, „önvédelemből” egy élő oroszlánt is beszerzett a birtokára.
| ||
Mindez azért tartozik ide, mert Barak Dávid ezen emlékezetes beszélgetés után kezdte komolyan beleásni magát a csallóközi maffia történetébe. Noha Dunaszerdahely csak az egyik olyan város volt a sok közül a kilencvenes évek elejének Kelet-Európájában, ahol az alvilág erősebbnek bizonyult a hatóságoknál, de az itt zajló hosszú bandaháború minden képzeletet felülmúlt. Áldozatainak számát megsaccolni is nehéz, több száz emberről lehet szó.
Dávid három és fél évig tartó oknyomozást foglalt össze a könyvében. Az Elásott igazság cím arra utal, hogy sem a 2016-os nagyszabású akció, sem az azt követő hosszú bírósági tárgyalás, a kiosztott súlyos büntetések után sem derült fény a szövevényes történet minden részletére. Valószínűleg nem is fog, de a több évtizeden át tartó rémálom talán végleg elmúlt.
A birkózók városa
Barak Dávid kisgyerek volt 1993-ban, Szlovákia függetlenné válásának évében, amikor Dunaszerdahelyen a helyi birkózóklub gátlástalanabb tagjai vették át a hatalmat. Működésük eleinte szimpla útonállás volt: a Komáromot Pozsonnyal összekötő út mentén parkoló külföldi kamionosoknak ajánlották föl, ha fizetnek, akkor nem verik meg őket, de a sikert látva megjött az étvágyuk. Hamarosan hasonló ajánlatot kaptak a helyi vállalkozók, de gyakran előfordult az is, hogy a város határában vámot szedtek azoktól, akiknek nem a dunaszerdahelyi járást jelölő DS betűjel volt a rendszámán. Közben a „hagyományos” alvilági üzletmenetet is beindították: a pénzbehajtás, a prostitúció és a szerencsejátékok mellett legfőbb bevételi forrásuk az ún. faktúrázás volt, ami abból állt, hogy cseh és szlovák cégek többnyire eladhatatlan árukészletét strómannal megrendelték, elvitték az árut, majd egy fillért sem fizettek érte. A holmit ezután teherautóból árusították az utcán, a bolti ár feléért. A feltételezések szerint több mint száz áldozata volt a faktúrázásnak, mivel a strómanok – többnyire hajléktalanok – az üzlet megkötése után egyszerűen eltűntek.
Ma már elképzelni is nehéz, hogyan volt képes körülbelül 50 ember sakkban tartani egy 20 ezer lakosú várost, sőt a mintegy 100 ezer lakosú dunaszerdahelyi járást, akkoriban mégis úgy tűnt, hogy ez a világ rendje. Barak Dávid szerint több összetevője volt a szerencsétlen felállásnak. Az egyik, hogy 1998-ig, Vladimír Mečiar miniszterelnöksége idején, a szlovák titkosszolgálat különleges egysége a szervezett bűnözőkkel szövetkezett, akik a védettségért cserébe elvégezték a piszkos munkát. Ez egész Szlovákiára kiterjedt, de mivel a dunaszerdahelyi járásban messze a legmagasabb a magyar nemzetiségűek aránya (mintegy 75 százalék), Barak azt is elképzelhetőnek tartja, hogy Pozsony egyszerűen csak „magyar belügynek” tekintette az itteni disznóságokat. Ráadásul a városban szinte mindenkinek volt valamilyen kapcsolata az egykori sportolókkal, akik a maguk módján akár jótevők is lehettek. Például munkanélkülieket vetettek fel különböző cégekhez úgy, hogy életveszélyesen megfenyegették a tulajdonost. A helybeli magyar rendőröket ugyancsak megfenyegették vagy lefizették.
A csallóközi maffiát 1995-ben a Pozsonyból érkezett Pápay Tibor vette át a birkózóktól, de a hatalomátvétel nem járt véráldozattal. „Az ezt követő pár év lehetett az alvilág működésének »fénykora«. Béke volt, pontos elszámolás, és legfeljebb egy tragikus esemény, Pápay Tibor bátyjának valóban véletlen autóbalesete vetett árnyékot az idillre” – meséli Barak Dávid, legalábbis erre jutott beszélgetései, olvasmányai alapján. De arra már ő is emlékszik, hogy mi történt azon a borzalmas 1999. március 25-én.
„Dunaszerdahely élte a maga kisvárosi, békésnek hitt életét. Az emberek többsége a Jugoszlávia elleni NATO-csapások híreit nézte a tévéhíradókban, és senki sem sejthette, hogy a Fő utcai üzletsor Fontána bárjában, ahol a földszinti kávéházban tucatnyi vendég szórakozott, az emeleten pedig a helyben csak maffiózóknak titulált, Pápay Tibor vezette gang kártyázgat, pillanatokon belül két fegyveres bérgyilkos automata géppisztolyokkal végrehajtja Európa vélhetően legnagyobb alvilági leszámolását” – írta a 21 évvel ezelőtti sajtó a lövöldözésről, amelynek tíz halálos áldozata, a csallóközi maffia majdnem teljes vezérkara volt.
| ||
„Negyedik osztályos tanuló voltam – idézi fel Dávid –, még arra is emlékszem, hogy a merényletet követő nap egy pénteki nap volt. Már bent ültünk az osztályteremben, de nem kezdődött el a tanítás, ki-be rohangált az osztályfőnök, zaklatottnak tűnt. De már mi is arról diskuráltunk, hogy mi történt előző este, hogy lövöldözés volt, megöltek egy csomó embert, sőt az egyik osztálytársam azt mondta, hogy apukája is ott volt a földszinti vendégek között, akiknek a hajuk szála sem görbült. Különösen emlékezetes, hogy már akkor arról beszélgettünk, hogy a banda második embere, Écsi Béla azért nem volt az áldozatok között, mert kiugrott az ablakon, ami persze nem volt igaz.” Ugyanekkor valaki emléktáblát állított a merénylet helyszínén, ami egyébként ma is látható. „Ebben az épületben 1999. március 25-én tragikus körülmények között életét vesztette tíz ember. Tisztelet az emléküknek!” – így a felirat, de az Elásott igazságból egyértelmű, hogy ezek a bűnözők még a „gengszterromantika” szerint sem érdemelnek tiszteletet; egyszerűen sötét gazemberek voltak, ha kellett, elárulták egymást, szó sem volt betyárbecsületről vagy hasonlókról.
A nagy maffiaper
Különösen igaz ez a merényletet követő időszakra. Ekkor egy Sátor Lajos nevű férfi lett a főnök, a 2000-es évek elejétől „illegalitásba vonulva”, mivel őt gyanúsították a Fontánában történtek kitervelésével. Mečiar bukása után megváltozott a rendőrség hozzáállása az alvilághoz, Dunaszerdahelyen is véget értek a maffia látványos megnyilvánulásai, például a büntetlen száguldozás, de azt nem lehet mondani, hogy Sátor Lajosék gátlásosak lettek volna. A főnök olykor nyilvános helyeken is mutatkozott, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a családjával, a banda pedig továbbra is fenyegette a vállalkozókat, a vendéglősöket, új elemként strómanokkal alapított cégek nevében igényelték vissza a forgalmi adót, és ahogy korábban a faktúrázásoknál, itt is sorra tűntek el a tulajdonosok. Noha sok mindent beszéltek a városban az eltűnésekről, gyilkosságokról, Sátor Lajos bujdosásáról, mindez csak azután vált bizonyossággá, hogy a 2016-os letartóztatások után két évvel megkezdődött a „csallóközi maffiaper”, amelyben egyebek mellett gyilkosságok tucatját idézték fel. De a gyilkosok leggyakoribb indoka – „ha nem teszem meg, engem is megöltek volna” – kivételesen hihetőnek tűnt; Sátor Lajost például azért kellett megölni, mert annyira eluralkodott rajta a paranoia, hogy senki nem érezhette biztonságban magát mellette. (Az egyik gyilkos éppen a cikk elején említett védett tanú, Horváth Lehel volt, akit mégis előzetes letartóztatásba helyeztek, mivel a feleségét megverte, majd az emlegetett oroszlán elé vetette.)
Barak Dávid tudósítóként vett részt a több mint egy évig tartó tárgyalássorozaton, ezt követően döntött úgy, hogy megírja az ott szerzett információit, kiegészítve a 20–25 évvel ezelőtti forrásokkal és a kortársak visszaemlékezéseivel. Tárgyilagosan, kizárólag a tények alapján. Letaglózó, döbbenetes olvasmány, attól különösen ijesztő, hogy főszereplői innen, a szomszédból származnak.
Books & Goods Kft., 2019, 218 oldal, 3990 Ft
A cikk eredetileg a Magyar Narancs 2020. május 14-i lapszámában jelent meg "A temető oroszlánja" címmel, melyet most teljes terjedelemben újraközlünk online.
