A több mint kétezer strófás Nibelung-ének a középkori német irodalom talán legjelentősebb műve. Hogyan lehet ma aktuális egy 800 éves irodalmi mű? Miért volt szükség egy új magyar változatra? Megkérdeztük a fordítótól.
Magyar Narancs: Széles korszakskálán fordít, az elmúlt években mégis feltűnően a középkori német irodalom felé fordult. Miért?
Márton László: A középkori német irodalom azért érdekel különösen, mert vagy valamilyen modern írói problémát látok a műfordítói feladat mögött, vagy a lefordítandó művet valamelyik modern műfaj előfutárának találom. Walther von der Vogelweide esetében például a teljes fennmaradt költői életmű lefordításával együtt meg kellett konstruálni a költő alakját is, ami túlmutat a műfordítói munkán, már-már regényírói feladat. Gottfried von Strassburg Tristanjánál az érdekelt, hogy miből sarjadt ki a modern lélektani szerelmi regény. A Nibelung-éneket pedig – kicsit leegyszerűsítve – a 19–20. századi történelmi regény előzményének lehet tekinteni. Ahogyan a háborúról, a békéről, a népek találkozásáról és egymás közötti viszonyairól ír a szerző, az előrevetíti akár Tolsztoj vagy Flaubert problémakezelését. Másrészt a középfelnémet irodalom rendkívül gazdag, az egész akkori európai irodalomban páratlan volt a műveknek az a bősége és minősége, amit ott létrehoztak. Az utóbbi tizenöt évben kialakítottam magam számára egy írói és fordítói programot, és a munka során egyre tudatosabban láttam, hogy ennek a munkának a végpontja a Nibelung-ének lesz.
MN: Egy középkori mű esetében sok olyan probléma megjelenik, amelyek egy modern vagy kortárs szövegnél fel sem merülnek. Például maga a szöveg sem egyértelmű: szövegváltozatok, variánsok vannak. Hogyan választ ezek közül a fordító?
ML: A Nibelung-ének szerzői kéziratát nem ismerjük, de nagyon sok, kb. 40 másolata maradt fenn már a középkorból. Ezek viszonylag egységesek, ezért a szövegfilológia is egyszerűbb. A három legfontosabb közül a legrégebbit, a hohenems-müncheni úgynevezett A kéziratot nem szokás használni a hiányosságai miatt. Marad a B és a C, a Sankt Gallen-i és a donaueschingeni. Utóbbi 70 strófával bővebb, ugyanis valaki az ellentmondások kiküszöbölésével, részletek beillesztésével próbálta az olvasást zökkenőmentesebbé tenni, ám ez egy kevésbé izgalmas olvasatot eredményezett. A rövidebb B variáns az egyenetlenségeivel együtt is erőteljesebb. Ezért én ezt a kéziratot, illetve ennek kiadását használtam, viszont átvettem a C változatból mindazokat a strófákat, amelyek megítélésem szerint az értelmezést gazdagítják. A fordítás tehát egy hibrid változat, de természetesen mindenhol feltüntettem és meg is indokoltam az átvételeket. Egy filológiai kiadásban ez megengedhetetlen volna, de ez nem tudományos munka. Arra gondoltam, az olvasó így kapja a legjobb szöveget.
MN: Egy ennyire régi szöveg esetében mennyire gondolkodik a fordító tudósként, és mennyire fordítóként?
ML: A kettő nem kizárja, hanem erősíti egymást. De a cél az, hogy a mű irodalmi alkotásként szólaljon meg magyarul. Az élő irodalom része, ne múzeumi tárgy legyen. Ez akkor történik meg, ha a szerző koncepcióját, észjárását rekonstruálni tudjuk, párbeszédbe tudunk vele kerülni, és mindezt a magyar szöveg által meg is tudjuk jeleníteni. Ez a szerzői gondolatmenet a Nibelung-ének esetében az alapvető technikákban és rengeteg apróságban is megmutatkozik. Például temérdek következetlenség van benne, amelyeket nem kell kicsiszolni, javítani. Amikor a dunai átkeléskor Hagen egyedül átmegy egy csónakon, majd utána kiderül, hogy átszállított magával együtt több ezer harcost és lovat, akkor az nyilván lehetetlenség, de nem kell rajta fennakadni. El kell fogadni, hogy a szerző így gondolkodik. Látnunk kell, hogy mit jelenthetett a 13. századi szerző számára a mitológia és a történelem találkozása, hogyan hozta össze a Keletet és a Nyugatot, a Rajnát és a Dunát, a burgundokat és a hunokat.
| ||
MN: Mégis, hogy lehet párbeszédet folytatni egy szerzővel, akinek még a nevét sem tudjuk?
ML: A hátrány az, hogy nem vagyok szakértő filológus, az előny pedig, hogy vannak írói tapasztalataim. Tudom, hogyan lesz az ötletből koncepció, majd abból alkotás. A szöveg jellegzetességeiből sok mindenre rá lehet jönni a szerzővel kapcsolatban. Amikor a Nibelung-énekben rendkívül életszerűen és nagy ismerettel elemzi a szerző a bosszú szenvedélyét, ráadásul mindezt udvari környezetbe helyezve, az arra utal, hogy ismerte az udvari környezetet, de mégiscsak kritikus hozzáállású kívülálló lehetett. Amikor pedig azt találja mondani, hogy Attila udvarában keresztények és pogányok, germánok és szlávok, görögök és vlachok a legteljesebb békében éltek, sajnálván, hogy e békesség ma már nem lehetséges, az arra enged következtetni, hogy az épp zajló keresztes háborúk gyűlöletpropagandájától sem volt elragadtatva. A megismert tények egyre árnyalják a figuráját. Írástudó volt, nagy műveltségű ember, de nem pap! Feltűnő ugyanis, hogy istennek és az isteni gondviselésnek az égvilágon semmi helye nincs ebben a műben. Abban pedig nagyon erős radikalizmus és bátorság figyelhető meg, ahogyan – különösen a sötét és gonosz – emberi szenvedélyeket ábrázolja. Hagen és Kriemhild gonoszsága egyenesen cselekményalakító. Ráadásul szerzőként a gonosz hőseinek drukkol, pontosan úgy, ahogy Shakespeare Macbethnek vagy III. Richárdnak. Nem az angyali jóságú passaui püspök érdekes neki, hanem Kriemhild, aki a naiv fiatal lányból lesz hűséges feleség, aztán szívet tépően zokogó özvegy, végül bosszúálló fúria. Óriási dolog, hogy egy középkori szerző fejlődésében tud ábrázolni egy személyiséget, miközben erre korábban nem láthatott irodalmi példát.
MN: Mindez azt húzza alá, hogy inkább regényként érdemes gondolni a Nibelung-énekre, mint eposzként?
ML: A 19. században egyfolytában azt mondták a német irodalomtudósok, hogy ez a német Iliász, holott más a sorsfelfogása, máshogy ragadja meg az egyéniségeket is. A regény viszont rugalmas és sokféleképpen változni képes műfaj, és amikor észreveszem a Nibelung-énekben a modern regény előzményét, akkor sokkal nyitottabb értelmezést teszek lehetővé. Másrészt teszem ezt anélkül, hogy belevinnék olyan aktuális elemeket, amilyeneket a 19–20. században vittek bele, és amiért a Nibelung-éneket, nemzeti eposzként emlegetve, az önaffirmáció eszközévé tették nemcsak Németországban, hanem Magyarországon is. A német nacionalisták a saját ideológiájuk igazolását látták a hun–burgund összecsapásban, aztán jött az agresszívabb olvasat is: a nácik megpróbálták kisajátítani. Goebbels a hírhedt beszédében az etzelburgi felgyújtott nagyteremben utolsó leheletükig küzdő burgundokhoz hasonlította a Sztálingrádnál bekerített német hadsereget. De – kicsit gorombán azt kell mondani – mindez a történelem szemétdombjára került, és nem kell vele érdemben foglalkozni. Más a helyzet a magyar recepcióval. A Nibelung-énekre a 19. században Arany János és Szász Károly figyelt fel, és akkor ez kapóra jött a hun–magyar folyamatosság táplálásához. Szász (a mű első és előttem egyetlen teljes fordítója) úgy olvasta a Nibelung-éneket, mintha Arany János Buda halála és tervezett Csaba-trilógiájának előzménye volna. Ezzel nem is lett volna különösebb baj, de a mű értelmezését nagyon leszűkítette, éppen emiatt ma már korlátozottan használható. Regényként olvasva viszont a mű ezeknek az értelmezési veszélyeknek kevésbé van kitéve.
MN: Miben kellett újítani az előző fordításhoz képest?
ML: Szász a maga idejében nagyon jó munkát végzett, de nem akarta észrevenni a szerző humorát, helyenkénti keserűségét, és a groteszk elemeket sem, mert ezek nem illettek volna bele az ő értelmezésébe. Emellett pedig kíváncsi voltam rá, hogy a modern regénynek ezzel az előzményével mit lehet kezdeni. Továbbá meg vagyok győződve arról, hogy egy új fordítás a réginek is frissíti a szövegét és gazdagítja az értelmezési mozgásterét. Máshogy álltam a verselés kérdéséhez is: Szász kijavította a középfelnémet szöveget, szabályos nibelungizált alexandrinust csinált az eredeti versformából, mert az szebb, egyenletesebb, holott a verselés szabálytalansága egyrészt spontaneitást, másrészt nagyon erős nyelvi-fonetikai feszültséget is ad, ezeket hiba kiküszöbölni.
MN: A kor irodalmából sokaknak elsőre biztosan Shakespeare jut eszébe, holott a Nibelung-ének a korabeli kulturális hatásokat nézve sokkal közelebb állhatna hozzánk, mint az angol dráma…
ML: Mi hathatott a mű szerzőjére a magyar hagyományból? Bonyolult kérdés. Az biztosra vehető, hogy jól ismerte a Duna-vidéket, a Passautól Melkig található bencés apátságokban is megfordulhatott, találkozhatott azokkal a felhalmozott dokumentumokkal is, amelyek a magyarokra vonatkoztak, mivel Magyarország kiemelt missziós terület volt. Olvashatott magyar eredetű krónikákat is. Kicsit leegyszerűsítve: megértett valamit a korabeli Magyarországból. Ez lecsapódik a hunok és Hunnia ábrázolásában is, amit egyébként Ungerlandnak nevez több helyen. Amikor Attila hun király udvarát leírja Etelburgban (ez a középkori Esztergommal azonosítható), akkor egy Árpád-házi magyar király lebeghetett a szeme előtt – talán István vagy IV. Béla. Arról viszont nem sokat tudni, vajon a Nibelung-énekből mi jutott el a középkori Magyarországra.
MN: A nyelvi nehézségek már a 14. század utáni olvasást is lehetetlenné tették. Mennyire nehéz az értelmezés most fordítóként?
ML: A középfelnémet nem azonos a mai némettel: egy vele nagyon közeli rokonságban álló, de más logika szerinti nyelv. Szavai túlnyomó többségben a mai németben is megvannak, de mást jelentenek, illetve sokkal több jelentésük van. Ám ha a szerző észjárását nyomon tudjuk követni, akkor ez a probléma jól megoldható. Viszont a szöveg jó néhány hapax legomenont tartalmaz, azaz olyan kifejezést, amely az egész középkori német irodalomban egyetlenegyszer, ebben a szövegben van leírva. Például Siegfried vadászjelenetében több ilyen állat neve is előfordul. Amikor Siegfried elejt egy „halpswuol” nevű állatot, Szász csikaszfarkasnak fordítja. Ez is jó megoldás lehetne, de éppen a farkasra volt más szó. Így én arra gondoltam, legyen ez egy nem nagyon ismert, de létező állat, ami előfordulhatott a középkori erdőben, amivel nem egyszerű megküzdeni, de egy nagy erejű hős, mint Siegfried, megoldja. Így lett ez rozsomák, mert megnéztem egy videót arról, hogy kerget meg egy ilyen állat két farkast, és ez meggyőzött. A másik fontos kérdés, hogy felismerjük-e a stílusszintek különbségét. Fordítói attitűd kérdése, hogy ezt megpróbáljuk elkenni, vagy észrevesszük és kiemeljük. Én utóbbit tartottam izgalmasabbnak.
MN: Egy ilyen régi szöveg esetében a történelmi korok közt is fordítani kell. Áthidalhatók az évszázadok?
ML: Nem vágtam volna bele, ha nem lettem volna meggyőződve róla, hogy maivá lehet tenni, ráadásul pont a régiségét megőrizve. A Nibelung-éneknek számos aktuális mondanivalója van. Például az, hogy milyen nagy bajok származnak abból, ha civilizációk találkoznak, és nem értik meg egymást. Felmutatja, hogy milyen feszültségek támadhatnak Európa régebben civilizált magrésze és a perifériák között; hogy mindig vannak, akik fel szeretnének zárkózni, de rendre olyan történelmi viszonyok jönnek létre, amikor ez lehetetlenné válik. A Nibelung-énekben azt látjuk, hogy Worms a világ közepe, és kapzsiságból, kíváncsiságból, beilleszkedési vágyból jönnek az agresszorok a peremvidékről, akiket a burgund királyok nem tudnak visszaverni, csak egy másik peremvidéki barbár, Siegfried segítségével. Ám közben az északról jövő Siegfried, az izlandi királynő Brünhild, a hunok meg mindenféle más népek Attila udvarában mind szeretnének csatlakozni Európához, amit a hatalmas öldöklés meghiúsít. Szerintem ez komoly figyelmeztetés. Adott ez a mű, melyben a szenvedély és a tragikum ennyire erőteljesen és markáns módon tud kifejeződni, és adott egy olyan, kései kultúra, mint a mai magyar, amelyben élünk. Talán a segítségemmel az olvasóknak is rányílik a szeme a párhuzamokra. Számomra ez egy olyan nagy lehetőség volt, amit mindenképp ki akartam használni.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. május 28-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
