Magyar Narancs: Hogyan lett ez a te sportágad? És vannak-e praktikák, amiket a papádtól tanultál?
Valter Attila: A születésemkor édesapám még versenyzett. Már a levezető korszakában volt, de láttam magyar bajnoki címet nyerni pályakerékpárban a Millenárison. Így nyilván én is versenyezni akartam, és amilyen korán lehetett, el is kezdtem. Bringán és bringán kívül is nagyon hasonlítok apukámra. Viselkedésben, temperamentumban például. És ő tanított meg mindent, amit a kerékpározásról tudok. Hogy hogyan üljek, hogyan kanyarodjak. De leginkább a szemléletmódom van tőle, hogy mennyire fontos az erőnlét. Ő sem volt a legtechnikásabb vagy a legügyesebb a mezőnyben, de a munkában hitt és nekem is ez a legnagyobb fegyverem. A mai napig rengeteg időt töltünk együtt, bringával kísér edzésen, együtt tekerjük le a távot. Persze, ha olyan a feladat, akkor ő lemarad, de ma is tud 4–5 órát biciklizni.
MN: Mi a tanulsága az idei Girón letekert három hétnek?
VA: Egész más fogalmakat kaptam a fáradtságról, hogy milyen a hosszú verseny, a terhelés. Korábban is voltak hosszabb, többnapos versenyeim, és amíg montiztam (2015-ben a mountain bike Európa-bajnokságon csapatban 6. lett, a 2016-os junior mountain bike vb-n pedig hetedik – szerk.), olyan egynaposak is, amelyeken annyira elfáradtam, hogy két-három napig nem találtam magam a világban. De egy ilyen háromhetes semelyikhez sem hasonlítható. Minden egyes napja olyan, mint egy egynapos, csak ezt 21 napon át kell csinálni. Biztos voltam abban, hogy nem lesz egyszerű, de azt nem gondoltam, hogy a vége felé tényleg ilyen borzasztóan nehéz lesz.
MN: Melyik szakasz volt a legnehezebb?
VA: A 18. Ekkor mondta a szervezetem először azt, hogy itt muszáj lesz visszavenni, nem fogok az elsőkkel versenyezni. Befejezni is nagyon nehéz volt, majdnem hét órát versenyeztem a 18. napon úgy, hogy már az előző nap is egy hatórás szakasz volt, brutál hegyekkel. Már akkor is nagyon szenvedtem, éreztem, hogy ez nem az igazi. A végére valahogy összeszedtem magam, talán a 40. hely környékén megjöttem (38. lett a 136 befutóból – a szerk.), de már akkor azon gondolkodtam, másnap hogyan megy majd a szakasz, amikor fel kell tekernünk a Stelvióra. 700–800 méterről 2800-ra, tehát 2000 körüli szintet kell menni egybe. A legelején megpróbáltam elmenni, belekerülni a nap szökésébe. De rögtön egy heggyel kezdtünk és gyakorlatilag öt perc után már nem is bírtam a mezőny elején maradni. Folyamatosan csúsztam hátra, majd amikor a mezőny nagy része is elment mellettem és oda se tudtam beállni, végleg hátra kerültem.
MN: Az érzést megpróbálod körülírni?
VA: Nyomod, de nincs benned erő, nincs már elég energia. Visszavettem egy bizonyos szintig, ami ment is – és ment volna talán örökké is. De egy bizonyos szint fölé egyszerűen nem tudsz már gyorsulni, nem tudod a testedet olyan állapotba hozni, hogy a megfelelő erőt kipasszírozza magából. Sok versenyző volt még mögöttem, főleg sprinterek, és azok, akiknek a hegyen nem kell jól szerepelniük. Összeverődött egy 40–50 fős csoport – kicsit a futottak még kategória az ilyen szakaszokon –, velük sikerült átvészelni a verseny közepét. Aztán a nagyobb hegyen újra összeszedtem magam, regenerálódtam, helyrerázódtam, kicsit el is nyomtam ettől a csoporttól, hiszen a hegyeken erősebb vagyok náluk. Végül a 80. hely környékén értem be. Százon kívül egyik nap se érkeztem, ami engem is meglepett. És persze nagyon jó, hogy nem tíz nap után, hanem a verseny végén, az utolsó napokban jelezte a testem, hogy ideje fékezni. A verseny elején aggódtam, hogy be tudom-e fejezni egyáltalán. A szakasz után pedig olyan fáradtságot éreztem, mint soha máskor. Minden nagyon fárasztó volt: enni, sétálni, felemelni a telefont. Gondolkodni – ez jelentette a legnagyobb kihívást. Nehéz volt elhitetni magammal, hogy holnap és utána minden jobb lesz, nem lesz baj, muszáj aludni. Hogy elhiggyem, nemcsak az van bennem, hogy célba érek Milánóban, és hazamegyek pihenni. Hanem hogy még szeretnék valamit elérni, itt vagyok, nem fogom feladni. Végül bele tudtam magam pörgetni ebbe a pozitív hozzáállásba, így egész jól sikerült a következő két szakasz. Igyekeztem a mezőnyben pihenni, regenerálódni, rengeteget étkezni, és a 20. szakasz annyira jól ment, hogy én sem értettem. Azt hittem, hogy aki ennyire a végét járja, az nem tud már felállni a padlóról. Most már tudom, hogy nem kell emiatt a jövőben aggódnom, tudok ebből az állapotból újítani, be tudom fejezni a versenyt. Emiatt fontos nekem az a 20. szakaszon elért 9. hely. Nem világraszóló eredmény, de fontos lecke. És annak fényében is, hogy kiket tudtam megelőzni. És még az utolsó időfutam is jól ment. Hasonló volt a táv, mint a legelső szakaszon, 15 kilométer, mégis jobb számokat sikerült saját magamhoz képest produkálni – holott ennyi nap után a pulzus már meg se moccan. Nekem viszont jelzés volt, hogy erősödtem a verseny alatt, nem csak elhasználtam a saját energiámat.
MN: Az mit jelent, hogy a pulzus meg se moccan?
VA: Nagyon meglátszott a hetek munkája a pulzusomban is. A maximum pulzusom 207 volt egy percre – egy-két másodpercig volt 208–209 –, és 206 öt percre a 2. szakaszon, tehát a verseny legelején, még Szicíliában. Ez kifejezetten magas, de nekem valamiért mindig is ilyen magas volt. Aztán minden nap 1-2-vel esett, a verseny vége felé 170 körül lehetett. Most, hogy már hetek óta nem bicikliztem, ezt talán tíz guggolással is elérném – de a Giro végén az már maximumközeli állapot volt. A szívem is levette a terhelést és az izomzatom is próbált eco üzemmódba kapcsolni. Nagyon furcsa volt az egész, főleg napközben vagy olyan részén a versenynek, amikor könnyű volt kerékpározni. Lement 80-ra a pulzusom, miközben 40-nel mentünk a mezőnyben. Egy átlagembernek ülés közben ennyi.
MN: Az milyen pillanat volt, amikor az utolsó előtti szakaszon leszakadt Vincenzo Nibali? (Veterán olasz összetett menő, 2010-ben Vuelta-, 2013-ban Giro-, 2014-ben Tour de France-győztes – a szerk.)
VA: A 20. szakaszon oldódott fel bennem a stressz és a félelem. Ilyenkor, a verseny végéhez közeledve mindenki látja, hogy be fogja fejezni, kényelmesen beér, és azt is érzi, hogy nem fog nyerni. Ilyenkor sokan elengedik a versenyt, nekem viszont extra motivációt adott, ahogy láttam sorra leszakadni azokat, akiknek muszáj lett volna ott lenniük, de mégse bírták erővel. Már Nibali előtt is volt egy csomó ilyen versenyző, de őt mondjuk tisztelettudóan beengedtem magam elé, nem akartam én őt zavarni, amikor már olyan kevesen voltunk. Aztán mégis előttem borított ki, én pedig fel tudtam zárkózni az előttünk menőkre. Nem maradt le nagyon, nem is kapott sokat tőlem, de mégis lemaradt, pedig neki nem ez volt az első háromhetese, tudta, mit kell menni, mire számíthat. Nagyon nagy energiát adott nekem ezzel, hogy ő előbb szakadt le, mint én – tehát aznap tovább bírtam a terhelést.
MN: Csak a rend kedvéért: mit jelent az, hogy „kiborít”?
VA: Amikor sorban megyünk egymás mögött és onnan valaki, mintha eldőlne, kiborulna a sorból. Akkor is használjuk, ha valaki támadni fog, hisz akkor is a sorból kell kijönni, de legtöbbször akkor, amikor valaki hátraszakad.
MN: Azt, hogy megy-e a lábad, az agyad dönti el?
VA: Vannak olyan pillanatok, amikor a testnek muszáj nemet mondania. Az agyunkat rá tudjuk venni arra, hogy eljussunk a mélypontig – de ekkor már annyira zsigereljük magunkat, hogy a testünk szól, hogy nem, és akkor muszáj megállni. Rúgsz egy utolsót a pedálba és megáll a lábad. Onnantól nagyon nehéz újra elkezdeni. Voltam már nagyon közel ehhez az állapothoz, úgy éreztem, ha most még valamit kéne menni, akkor bizony meg kell állnom vagy nagyon vissza kell vennem a saját tempómból. Igazából ez az, ahol a verseny elkezdődik, itt lehet lavírozni, taktikázni: nem biztos, hogy az a jó, ha belerúgok tíz nagyon erőset a pedálba.
MN: Mi volt a szereped a csapatban?
VA: Hogy a csapattársaimmal együtt az első számú emberünket, Ilnur Zakarint segítsem. Elég nagy név a sportágban, tavaly is nyert szakaszt a Girón, végzett már dobogón a Vueltán összetettben. Nagyon jó ember, de nem túl barátkozós, nem sokat hallani róla a médiában. Örülök, hogy megismertem. Csakhogy nem állt készen az összetettre, 10–12 szakasz után szerzett akkora hátrányt, hogy már nem tudott volna az első 5–10-ben végezni. Onnantól nem igazán volt teher rajtunk, aminek én nem annyira örültem, de legalább szabad kezet kaptunk, mi dönthettük el, hogy melyik nap mit szeretnénk. Ha le akartam szakadni, hogy pihenhessek, lehetett. Egy-egy csapattársam is így tett, és az egyiküknek végül be is jött, hiszen tudott annyit spórolni, hogy aztán egy szakaszt megnyerjen (a 19. szakaszon Josef Černý győzött – a szerk.).
MN: Mit jelent a CCC-s profilodnál a climber, vagyis „mászó” szó?
VA: Hogy hegyimenő vagyok. A súlyomból és a testalkatomból adódóan is a hegyeken tudok előnyt kovácsolni a mezőny nagy részéhez képest. A magasságomhoz képest könnyű vagyok, elég könnyű csontozatú is, és se akkora izom-, se akkora zsírtömegem nincs, én keringésből teljesítem a hegyi szakaszokat. Az izomzatom is a hosszabb erőkifejtésre alkalmas, és fejben is hegyimenő szeretnék lenni. Az igazi verseny általában a hegyeken dől el, erre edzek, ebben szeretnék jó lenni, hogy aztán hosszú távon összetett menő lehessek. Ezen a ranglétrán a climber az első lépés.
MN: De hogy tudsz itthonról hegyimenővé válni?
VA: Aki a Stelvio lábánál él, az sem megy fel mindennap. Kellenek persze olyan napok, amikor tényleg nagy hegyeket kell mászni, erre szolgálnak az edzőtáborok. De ha 3-4-szer felmegyek legalulról a dobogókői kilátóig, akár minden irányból, vagy 4-5-ször, az 3 ezer méter szintkülönbség egyetlen edzésen. De csináltam már többször 4 ezret is. Az olyan mennyiség, amit máshol se csinálsz, legfeljebb több ideig mászod ugyanazt a hegyet.
MN: A csapathierarchia a Girón hogy nézett ki?
VA: A legtöbb csapatnál van egy főnök, egy kapitány, és vannak a többiek. Legalábbis azoknál a csapatoknál, amelyek szeretnék a végső versenyt megnyerni. Mindenki a főnöknek van alárendelve, de ez az erősorrend is változhat azzal, hogy ki milyen mértékben fárad el a verseny során.
MN: Egók vannak?
VA: Persze, és ez nagyon nehéz része a sportágnak. Vannak olyan magas szinten álló segítők, hogy ők is lehetnének kapitányok – ilyenkor a csapatvezetőnek, a kapitánynak és a segítőnek is nehéz megtalálni a jó döntést. Egyes csapatok ezt nagyon jól, komoly pszichológiai háttérrel csinálják, alaposan átbeszélik. Szomorú persze látni a tévében, amikor egy versenyzőről tudom, hogy aznap ő a legerősebb, neki kéne nyerni, mégis messze lesz a győzelemtől csak azért, hogy a kapitánya versenyben maradjon összetettben. Sok segítő ilyenkor az élete lehetőségét is beáldozza, mert ha nem a csapat utasítását követi, nem biztos, hogy a legközelebbi versenyre is elviszik, és lehet, később más csapatban sem olyan helyet kap. Nekem is volt olyan nap, amikor Zakarin még versenyben volt, és előtte tudtam volna végezni – és végül előtte is végeztem egy hegyi szakaszon. Őt segítettem, rá figyeltem, de amikor már nem tudtam hozzátenni az ő eredményéhez, pár embert megelőztem. Nem nagy különbséggel érkeztünk be, bár én 5-6 embert még behozhattam volna és akkor a 10 környékén vagyok. Így 18. lettem aznap. Én ezen a 9. szakaszon úgy ítéltem meg, hogy nem tudok már segíteni. Annyira meredek volt az utolsó 300 méter, hogy ott már nincs segítség, mindenki saját zsíron megy. De Zakarin nagyon jól kezelte a helyzetet, igazi kapitányként viselkedett, mert amint azt érezte, hogy nem tud elöl végezni, ő próbált segíteni minket, igyekezett visszaadni azt, amit mi adtunk neki az első 10–12 nap alatt. Rengetegszer megköszönte és sokszor kért elnézést amiatt, hogy ennyit tudott.
MN: És az mit jelent, hogy „saját zsíron megy”?
VA: A verseny alatt nagyon sokat lehet spórolni, taktikailag, fizikailag és pszichikailag is nagy előny, ha valaki van veled, ha valakit követsz. Szélárnyékban menni majdnem olyan, mintha a folyón nem fölfele, árral szemben úsznál, hanem sodrásirányban. Ha szemből fúj a szél, de van előtted valaki, akkor már csak az 50 százalékát kell megcsinálnod. Ha a mezőnyben vannak előtted tízen, akkor azt se nagyon érzed, hogy melyik irányból fúj a szél. Saját zsíron pedig akkor megy az ember, ha elveszti a kontaktot a többi versenyzővel, akár csak 3-4 méterre is. Ott már minden csak rajta múlik, az igazán hosszú versenyek, főleg a hegyeken, ott dőlnek el, mikor egyedül maradsz. Ha van 10 méter két ember között, akkor már csak a saját energia, a saját erő számít, és nem az, hogy ki mennyire tud jól alkalmazkodni egy-egy helyzethez, vagy milyen erős a csapata.
MN: Vannak íratlan szabályok?
VA: Rengeteg. Például, ha a sárga trikós megáll pisilni, vagy valamilyen technikai gond miatt, akkor nem lehet támadni, a mezőny is lassít. Mindenki. Olyan tempóra kapcsolunk, amibe az összetett első könnyen vissza tud térni. Ez a tisztelet jele, hiszen az, aki nagy csatában kiharcolta a sárga trikót, nem akárki.
MN: És ki elé nem illik bevágni, kire nem teszed a kerekedet?
VA: Egy 8 fős csapatsorba vagy ha két csapattárs követi egymást, nem illik bemenni. Ha ismered a versenyzőket és nincs olyan éles szituáció, akkor beengedhetnek – ha ők jeleznek, akkor szabad. Leginkább a kanyarokban lehet úgy tenni a kereket, hogy a kijövetelnél, amikor újra visszaáll egyes sorba a mezőny, besodródsz. Szerintem ez nagyon bunkó dolog, nem adod meg a tiszteletet, holott nyilván oka van annak, hogy a csapattársak egymást követik. A legfontosabb ilyen szabályok amúgy a mezőnyön belüli pozíciókra vonatkoznak, főleg sík, sprintes szakaszon, mert ott gyakorlatilag az dönt, hogy hová helyezkedsz a mezőnyben. Nem az erődön és nem is a gyorsaságodon múlik, hányadik leszel. Én nyilván a legjobb pozícióból sem tudnék nyerni, mert sem elég gyors nem vagyok, sem elég izmos. De sokat számít egy véghajrában, hogy honnan kezded el. Kicsit pofátlanabbnak kell lenni – de mondom, én örülök, hogy nem ilyen típusú versenyző vagyok.
MN: Ha valaki rendszeresen pofátlan, azt a mezőny helyreteszi?
VA: Olyan, hogy fellökik egymást vagy ehhez hasonló durva dolog, nincs. Én is okoztam már galibát – a Girón mondjuk hetente egyszer –, és mindenki csinál buta dolgokat a mezőnyben: véletlenül rossz helyre keveredik, mert ki kell kerülnie egy bóját, vagy eszik, nem figyel, későn kapja el a kormányt. De aki rendszeresen és feltűnően kellemetlenkedik, azt a mezőny egy idő után nem díjazza. Mindenki ellene lesz, senki nem szeretné például maga elé beengedni. De alapvetően a kerékpársportban nagy az egymás iránti respekt, és a verseny végén mindenki kezet tud fogni a másikkal. Nagyon összetartó közösség vagyunk, ki tudunk állni egymásért, magunkért, ahogy az a 19. szakaszon látható is volt. (A versenyzők a szakasz lerövidítését követelték a szervezőktől – a szerk.)
MN: Milyen taktikai csaták folynak a háttérben? Amikor például a főmezőnyben vagy a szökevényeket üldözők csoportjában mindenki a másikra vár, senki nem akar elindulni, olyankor mi zajlik?
VA: Előfordul, hogy mindenki a másik csapatra vár, hogy az dolgozzon – ilyenkor ér haza a szökés. A Girón is sok példa volt arra, hogy az üldöző csoportban nem volt, aki elinduljon. Ha fél vagy akár egy órán át nem tudnak dűlőre jutni a csapatok és van 10 perc előnye a szökésnek, akkor már senki nem kezd el dolgozni, ilyenkor az összetettben vezető versenyző csapata diktálja a tempót, de csak annyira, hogy egyben beérjen a mezőny. Ezeket a szökéseket jó a nap elején kiszagolni, végiggondolni, hogy milyen forgatókönyvek lehetnek. De igazából a mezőny dönti el azt, hogy melyik szökés megy el. Ha a mezőnyben azt mondják, oké, ezek elmentek, akkor jön egy 10 perces periódus, amikor nem megy olyan óriási tempót a mezőny, és ilyenkor lehet különbséget kialakítania a szökésnek. Ez azért van, mert ha nem engednénk el őket, akkor az egész szakasz egy támadás lenne, amit senki sem bírna több napon keresztül. Van ennek egy szép kottája: az elején lassítunk, aztán elkezdünk gyorsítani és vagy utolérjük a szökést vagy nem. Figyelni kell, hogy ki van benne, ki nincs, hány főből áll. Tíz fő már elég könnyen haza tud érni, a húszfősek a mindig győztes szökések. Hogy ha kiszúrod, hogy adott napon senki sem akar melózni, kifizetődő lehet belekerülni a szökésbe, hiszen esélyed van arra, hogy haza is érj, és ha 8–10 fővel hazaérsz, akkor van esélyed a dobogóra is, ami óriási eredmény.
MN: Félelemérzet sosincs benned?
VA: De, a legtöbb versenyzőhöz hasonlóan bennem is van. Néha szenvedek is, hogy leküzdjem, de sajnos ez a velejárója, és amikor ezt átgondolom, kicsit el is múlik. Nem fogom abbahagyni a kerékpározást azért, mert félek, úgyhogy kár is erre felesleges energiákat, gondolatokat pazarolni. Vannak olyan szituációk, amikor nagyon pórul járhat a versenyző, vannak nagy bukások. Ez elég veszélyes sportág. A kéziben vagy a fociban lehetnek fájdalmas szakadások, rándulások, de amikor 60-nal közlekedsz a betonúton, korlátok között vagy egy szakadék szélén, az életeddel játszol. Ha itt elesel, ki is törheted a nyakad. Vagy olyan horzsolásokat szerzel, amelyek hetekig gyógyulnak, de másnap újra fel kell ülni a kerékpárra. Én a kicsit óvatosabb versenyzők közé tartozom, a Giro alatt is mindig figyeltem a környezetemet, ha például ettek előttem a mezőnyben, akkor próbáltam kicsit messzebb menni.
MN: Ha besorolsz valaki mögé a szélárnyékba, azt a segítséget illik visszaadni?
VA: Igen, ez is egy íratlan szabály. Ha mondjuk szökésben vagytok, és szemből fúj a szél, akkor úgy illik, hogy ebből mindenki vállaljon valamennyit. Lánctalpazásnak hívják, mert fölülről pont úgy néz ki a kerékpároscsoport, mint egy lánctalp, ami forog: az egyik oldalon mindig előre megy valaki, a másikon meg mindig hátra. Ezzel nagy tempót lehet tartani úgy, hogy mégsem érzed azt, hogy te mész a szélben. Viszont sok olyan helyzet van, amikor valaki valami miatt nem akar előremenni. Ebből van a legtöbb konfliktus a verseny alatt, a szökés során is és a mezőnyben is, főleg, ha az már tényleg sok részre szakadt. Hogy valaki ott van, mindig ott lesz, de sose fog dolgozni. Van, amikor ezt meg lehet érteni: ha például valakinek elöl vagy az előttünk lévő csoportban van a versenyzőtársa, akkor ő nem fogja a miénket hozzásegíteni ahhoz, hogy utolérjük az ő kapitányát. Olyan is van, hogy egy versenyző azt mondja, nem bírom, menjetek, nem segítek. Én például sose csinálok ilyet, ha nem bírom, akkor lemaradok. Vagy ha nem forogtam, kimaradtam kétszer-háromszor a láncból, akkor egy-két perc pihenés után elkezdek dolgozni. De vannak olyan, főleg olasz versenyzők, akik valahogy alanyi jogon nem csinálják. Nem tudsz velük mit kezdeni, mert nem teszel bele külön energiát, hogy sprintelj egy kicsit azért, hogy az illető megszakadjon. Az ilyenek a kártevői a soroknak. Sokféleképpen lehet ezt alkalmazni. Amikor, mondjuk, hárman vannak elöl és hárman mögöttük, az elöl lévők összedolgoznak, hiszen egy célért mennek. Ha viszont a második hármasból csak ketten dolgoznak, mert egyikük kivonja magát amiatt, hogy az első hármasban ott egy csapattársa, akkor az gyakorlatilag egy sakk-matt helyzet annak a csoportnak. Ha utolérik az előttük lévőket, akkor ingyen felutaztattak egy embert, aki nem csinált semmit. Ez egy óriási taktikai harc, sok-sok lépéssel, amiket igazából még én is csak most tanulok.
MN: Az, hogy jövőre új csapatban folytatod, mit jelent a karriered szempontjából?
VA: Azzal, hogy a Groupama–FDJ-nél (Française des Jeux) folytatom, szintet nem váltok, az FDJ is World Tour csapat. Ezeknek a WT-csapatoknak a kiváltsága, hogy az összes háromhetesen és az összes kiemelt versenyen mehetnek. Nagyon sajnálom, hogy a koronavírus-járvány miatt kiszállt a szponzor a CCC Team mögül, nagyon jó közösség volt. De úgy érzem, jó sorom lesz a franciáknál is. Már voltam kint náluk három napot, nagyon befogadóak, precízek és profik. Rengeteg orvosi vizsgálat volt, átnéztek mindent – a kerékpárt is. Megkérdezték, mennyit szoktam pihenni, és amikor megmondtam, hogy két hetet egy évben, télen, akkor azt felelték, hogy ez inkább négy hét legyen, meghálálja magát. Plusz kaptam egy karbonlapból legyártott, egyedi talpbetétet, mert kiszúrták, hogy amikor tekerek, a jobb térdem kicsit kijár oldalra, mintha táncolnék. Ez hosszú távon nem tesz jót a térdízületemnek se, rövid távon pedig energia vész el, hiszen az oldalirányú mozgással nem haladok gyorsabban előre. Kiderült, azért csinálom így, mert a jobb lábam pár milliméterrel rövidebb, amit csípőből kompenzálok.
MN: A céljaid miről szólnak?
VA: A rövid távú célom az, hogy hamar beilleszkedjek az FDJ-be, jó eredményeket érjünk el, hatékonyan segítsem Thibaut Pinot-t és David Gaudut, és pár szakaszon magamért is menjek. Szeretnék minél előbb 10 között zárni egy-egy Grand Touron, meg szakaszt nyerni – tehát olyan eredményeket elérni, amik szépen elvezetnek a kerékpározás csúcsára. Hosszú távon pedig, 5 éven belül szeretnék minden GT-n legalább egy szakaszt nyerni, összetettben versenybe szállni a legjobb helyezésekért, elérni a dobogót. Eddig bejött, hogy már-már irreális célokat tűztem magam elé, hiszen a kisebbek így már nem tűnnek olyan nagy kihívásnak. Nem leszek csalódott, ha nem jön össze, de anélkül nem fog menni, hogy ne ezt jelölném ki magamnak. Ha valaki azért küzd, hogy megélhetési kerékpáros legyen és elkerüljön egy jó csapatba, az sose lesz világbajnok. Nekem nem kell mélyre ásnom a motivációért, akkor is bringáznék, ha mellette be kellene járnom valahova dolgozni. Így viszont úgy érzem magam, mint egy munkanélküli, aki rengeteg pénzt keres a hobbijával. Azért fizetnek nekem, amit igazán szeretek csinálni. Elképesztő, hogy ilyen létezik.
Kedves Olvasónk,
ez a cikk a Magyar Narancs – a közkedvelt nyomtatott periodika – 2020. december 3-i számában jelent meg.
Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy az olvasóját – vagyis Önt – meggyőzzük arról: érdemes a Narancsot megvásárolnia is. Hisz a Narancsban, minden Narancsban zsákszám vannak ehhez hasonló pompás dolgok – és a lap immár digitálisan is előfizethető, s számítógépen, okostelefonon és tableten is olvasható.
Méltán népszerű oldalunkon, a magyarnarancs.hu-n természetesen nem csak fizetőfal mögötti tartalmakat talál – mindig érdemes benézni hozzánk. De a legjobban mindketten akkor járunk, ha legközelebb már előfizetőként látjuk viszont.
Visszavárjuk!
A szerk.
