A szakadatlanul halmozódó, gyásszal foglalkozó műveknek megvan az a kockázatuk, hogy a nagy érzelmi nyitottság – talán épp védekezési mechanizmusképpen – lassan zsibbadtságba torkollik, és így emeli meg az ingerküszöbünket a témával kapcsolatban.
A nőket valóban egyetlen sorsközösségbe rendezi a sok társadalmi elvárás és a fájdalom?
Ráfoghatjuk akármire, hogy lelki táplálék, fajunk szellemi öröksége, a művészet (egyik) elsődleges célja akkor is a nőszerzés. Eszmei fajfenntartás, ha úgy tetszik.
Amikor félelmetes nagymenőkről készítenek karikatúrát, az rendszerint jól szokott elsülni. Ha két nagy név csinálja, az meg egyenesen garancia a szórakoztatásra. Annyira, hogy az ember a saját készülékében kezdi keresni a hibát, amikor rádöbben, hogy végigunta.
Mit nevezünk művészetnek? Meg tudjuk határozni egyáltalán? Maguk a művészek is tartózkodnak attól, hogy alkotásaik jelentését, üzenetét egyértelműsítsék.
Korunk erős realizmuskényszere olykor egészen elfeledteti velünk, hogy bármit csinálhatunk, s csak akkor szab határt a józan ész, ha hagyjuk.
Ha van bármi, ami megkülönbözteti az embert az állattól, az a történetmesélés, a képesség, hogy úgy mondjunk el valamit, ahogy… lehetett volna, kijavítva a valóságot, ahol az elbukott.
Ha prostituáltak (escortok) meggyilkolásáról hallunk, talán még mindig Hasfelmetsző Jackre vagyunk hajlamosak gondolni.
A társadalmi olló pengéinek vészes távolodását felhozni már szinte infantilis törekvés, tehetősek, gazdagok, egyenlőbbek mindig is lesznek, de az átlagpolgár sem marad eszköz nélkül.
