vaklárma

Még!

Film

A függés hiánybetegség, ha az ember szervezete nem tudja magának előállítani azt a boldogságot, amelyre szüksége van...

A drogokról nyilvános vécébeli elmerülés, levágott alkarok vagy a Félelem és reszketés gyakorlatilag bármelyik jelenete juthat eszünkbe (mi más is, hiszen senki se próbálta). Pedig ezek csak a könnyen kapható drogok áldozatainak jellemzői. A kifinomultabbakkal simán átmegyünk a reptéri ellenőrzésen, de cserébe az életben nem irtjuk ki magunkból ezeket, mert sokkal szervesebb részeink, mint a kiskanálban felolvasztott változataik.

Ismerős az az életkép, amikor bár testben épp otthon van a szeretteivel, de amíg a család a kis Petikének énekli a boldog szülinapot, addig apa a csákóban elvonul egy másik szobába, hogy egy zavart pillantást vessen a telefonjára? Akármi is az, amit a telefonján, alapos körültekingetés után megnyitott, az az addikció, legyen az egy fiatalabb nő frissen küldött meztelen fotója, az online fogadás eredménye, de lehet egy munkahelyi e-mail is. Nem baj, a társadalmunk tesz az effélékre, még ki is találja a beszédes „munkaalkoholista” jelzőt, és élteti tovább a jelenséget. Még a vásznon is jócskán szeretjük romantizálni az ilyet, az imádott noirok nyomozója is rendszerint workaholic, aki még a femme fatale lába között is a nagy esetre gondol.

De akad más függés is, amely felett szívesen hunyunk szemet, ha nekünk tetszően szenved tőle az illető, insta társadalmunk legnépszerűbb ilyenje a beteges testformálás. Mit számít, hogy az illető a nem létező tökéletességet hajszolva egy, a derékméretével arányban szűkülő sötét spirálba kerül? Ha nekünk közben jobban esik így ránézni, még tapsolunk is a dologhoz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.