Az egyetlen gond, hogy ha lehet, ezek a geronto-romkomok még kínosabbak tudnak lenni, mint a fiatalabb kiadásúak.
Kristoffer és Gerda negyven éve nyúzzák egymást, már nem is igazán tudják, hogy miért vannak együtt, hiszen nem is lehetnének különbözőbbek. Kristoffer egy zsémbes nyugalmazott postás, akinek mindenre van egy rossz szava, Gerda pedig egy elvágyódó tekintetű, bájos festőnő. Természetes, hogy nyűglődésre vannak ítélve és természetes, hogy befogadóként a nővel kell együtt éreznünk, vitának helye nincs. Annyira, hogy amikor Gerda a negyvenedik évfordulójukra kapott római úton összefut, majd össze is melegszik a volt tanárával, az egy romantikus emberi botlás csupán, ami a film szerint jár is neki, és nem kell belegondolnunk abba, hogyha azt látnánk, amint a férfi lép le a nála sokkal fiatalabb exével, már hajítanánk is a papucsot a tévéhez.
De láthatóan nem gondolkodni vagyunk itt, hanem érezni, érezni Róma kortalan romantikáját, érezni a meg nem élt vágyak elsöprő erejét, a sosem volt szerelmet – és talán egy kevés szekunder szégyent az egész láttán.
Mindazonáltal a dán humor átsegíthet minket a nehezén, és a végkifejlet is kárpótolja némileg a jó érzést, úgyhogy mindazok számára, akiknek legitimálásra van szükségük egy(-két) félrelépés, esetleg évtizedek szisztematikus hazugságai miatt, ez a film gyógyír lehet a bűntudattól felhorzsolt szívre.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
