Ebbe a hagyományba kötött bele David Chase, amikor megalkotta a véreskezű gengsztert, aki pánikrohamai miatt terápiára jár. Nem azt írta le, hogy mi lehetett volna, hanem azt, ami van. A Maffiózók atyja: David Chase a Maffiózók című HBO-sorozat hat évadnyi hőskorát igyekszik felidézni, bizonyítva, hogy teljék el bármennyi idő is, a rómaiak még mindig itt állnak előttünk.
Kevés mozgóképes eredetű dologban értünk annyira egyet, mint abban, hogy a Maffiózók jó volt. De ki hinné, hogy a kultusz egy narcisztikus anya melegség nélküli öléből fakad. A direktor a kezdetekkor még nem is sejtette, hogy afféle csoportterápiát indít, amikor a passzív-agresszív, rejtetten bántalmazó anyját beleírja a történetbe, de ahogy maguk is elmondják, ez a core memory fogta össze a teljes stábot. Mára nyilván egyértelmű, hogy azért szeretjük annyira a Maffiózókat, mert annyi alkotás után, amely papírforma szerint tartja a kötelező távolságot a szerzői én és az alkotó személye között, ezúttal teljességgel saját élményekre felépített, emberszagtól bűzlő főhőst kapunk. Mindezt demonstrálandó, a dokumentumsorozat az első néhány percben remek vágásokkal mossa össze a pszichiáteri rendelőbe belépő Chase-t a székbe beülő Sopranóval, majd egészen érzékcsalódásig folytatják ezen kontúrok elmosását, miközben a rendező New Jersey-i emlékeiről beszél, amelyek megalapozták a Maffiózók történetét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
