Színház

A szemlélődő szép szeme

Cicikrisztus

Kritika

Mit nevezünk művészetnek? Meg tudjuk határozni egyáltalán? Maguk a művészek is tartózkodnak attól, hogy alkotásaik jelentését, üzenetét egyértelműsítsék.

A művészetről szóló vitáknak a célja nem is lehet az egzakt válaszok megtalálása, a cél inkább a vita maga. (Lásd Yasmina Reza vonatkozó színművét, a Művészetet.) Trükkös kis seggfejek ezek a művészek – tetszik ki Nick Hornby Cicikrisztus című novellájának egyes részeiből.

Hornby az átlagember krónikása, történetei róluk, nekik szólnak, olykor elég mocskos szájjal ahhoz, hogy lemorzsolják az ilyesmire nem nyitott fogyasztókat. Műveinek szexepilje az a jelenség, hogyha elég alaposan figyelünk meg valamit, még a legérdektelenebb dolog is érdekes lesz, így nőhet ki kultusz egy milliomodik futballrajongó (Fociláz) vagy egy unalmas lemezboltos szerelmi életéből (Pop, csajok, satöbbi). Az angol író sztorijai koszos kis pocsolyának tűnhetnek a gyanútlan szemlélődő számára, de aki elég közel merészkedik, a saját képét pillantja meg a víztükörben, és onnantól Hornbynak nyert ügye van. Ezzel a nézőpont-pozicionálgatással játszik az itt színpadra vitt feldolgozott írásában is. A novella, ha távolról figyeljük, egy éjszakai életből háziasított te­rem­őr filózgatása, közelről pedig a művészet létkérdéseit feszegető elmélkedés.

Dave egyszerű figura, az istenadta nép nem túl reprezentatív megtestesítője. Nagydarab, kopasz kidobó, aki a negyvenes évei közepét tapossa, és túl sok minden nem érdekli a feleségén meg a kölykein kívül. Még az sem esik le neki, hogy életközepi válságban van, amíg a szórakozóhelyen, ahol dolgozik, a kapuban állva rá nem tör a pánik egy késsel hadonászó részeg miatt. Rájön, hogy veszélyes életmódja nem tartható tovább, helyette múzeumi terem­őrnek áll. Szerepidegen tőle a helyzet, de mindjárt tetszeni kezd neki, amikor meglátja, hogy míg mások unalmas gyümölcsös firkálmányokra vigyáznak, az „ő képe” egy megosztó darab. A messziről Krisztusnak látszó portré közelebbről nézve nem más, mint egy pornóújságokból kivágott, cicikből összemontírozott arc. Dave számára azonban nem létezik magas művészet, úgy rángatja le saját szintjére az értelmezést, mint az éhes gyerek a szaloncukrot a karácsonyfa tetejéről. Elvégre az övé is. Magáévá is teszi a festményt (nem úgy), minél tovább nézi a kortárs művésznő alkotását, annál inkább szívügyének érzi a mellbimbó-megváltó sorsát. Annyira, hogy a megosztó kép kalandjai a legmélyebb nyomot végül talán nem is a megbotránkoztatott társadalmon, hanem Dave (többe, jobba vetett) hitén hagyják.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.