Színház

A szemlélődő szép szeme

Cicikrisztus

Kritika

Mit nevezünk művészetnek? Meg tudjuk határozni egyáltalán? Maguk a művészek is tartózkodnak attól, hogy alkotásaik jelentését, üzenetét egyértelműsítsék.

A művészetről szóló vitáknak a célja nem is lehet az egzakt válaszok megtalálása, a cél inkább a vita maga. (Lásd Yasmina Reza vonatkozó színművét, a Művészetet.) Trükkös kis seggfejek ezek a művészek – tetszik ki Nick Hornby Cicikrisztus című novellájának egyes részeiből.

Hornby az átlagember krónikása, történetei róluk, nekik szólnak, olykor elég mocskos szájjal ahhoz, hogy lemorzsolják az ilyesmire nem nyitott fogyasztókat. Műveinek szexepilje az a jelenség, hogyha elég alaposan figyelünk meg valamit, még a legérdektelenebb dolog is érdekes lesz, így nőhet ki kultusz egy milliomodik futballrajongó (Fociláz) vagy egy unalmas lemezboltos szerelmi életéből (Pop, csajok, satöbbi). Az angol író sztorijai koszos kis pocsolyának tűnhetnek a gyanútlan szemlélődő számára, de aki elég közel merészkedik, a saját képét pillantja meg a víztükörben, és onnantól Hornbynak nyert ügye van. Ezzel a nézőpont-pozicionálgatással játszik az itt színpadra vitt feldolgozott írásában is. A novella, ha távolról figyeljük, egy éjszakai életből háziasított te­rem­őr filózgatása, közelről pedig a művészet létkérdéseit feszegető elmélkedés.

Dave egyszerű figura, az istenadta nép nem túl reprezentatív megtestesítője. Nagydarab, kopasz kidobó, aki a negyvenes évei közepét tapossa, és túl sok minden nem érdekli a feleségén meg a kölykein kívül. Még az sem esik le neki, hogy életközepi válságban van, amíg a szórakozóhelyen, ahol dolgozik, a kapuban állva rá nem tör a pánik egy késsel hadonászó részeg miatt. Rájön, hogy veszélyes életmódja nem tartható tovább, helyette múzeumi terem­őrnek áll. Szerepidegen tőle a helyzet, de mindjárt tetszeni kezd neki, amikor meglátja, hogy míg mások unalmas gyümölcsös firkálmányokra vigyáznak, az „ő képe” egy megosztó darab. A messziről Krisztusnak látszó portré közelebbről nézve nem más, mint egy pornóújságokból kivágott, cicikből összemontírozott arc. Dave számára azonban nem létezik magas művészet, úgy rángatja le saját szintjére az értelmezést, mint az éhes gyerek a szaloncukrot a karácsonyfa tetejéről. Elvégre az övé is. Magáévá is teszi a festményt (nem úgy), minél tovább nézi a kortárs művésznő alkotását, annál inkább szívügyének érzi a mellbimbó-megváltó sorsát. Annyira, hogy a megosztó kép kalandjai a legmélyebb nyomot végül talán nem is a megbotránkoztatott társadalmon, hanem Dave (többe, jobba vetett) hitén hagyják.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.