A művészetről szóló vitáknak a célja nem is lehet az egzakt válaszok megtalálása, a cél inkább a vita maga. (Lásd Yasmina Reza vonatkozó színművét, a Művészetet.) Trükkös kis seggfejek ezek a művészek – tetszik ki Nick Hornby Cicikrisztus című novellájának egyes részeiből.
Hornby az átlagember krónikása, történetei róluk, nekik szólnak, olykor elég mocskos szájjal ahhoz, hogy lemorzsolják az ilyesmire nem nyitott fogyasztókat. Műveinek szexepilje az a jelenség, hogyha elég alaposan figyelünk meg valamit, még a legérdektelenebb dolog is érdekes lesz, így nőhet ki kultusz egy milliomodik futballrajongó (Fociláz) vagy egy unalmas lemezboltos szerelmi életéből (Pop, csajok, satöbbi). Az angol író sztorijai koszos kis pocsolyának tűnhetnek a gyanútlan szemlélődő számára, de aki elég közel merészkedik, a saját képét pillantja meg a víztükörben, és onnantól Hornbynak nyert ügye van. Ezzel a nézőpont-pozicionálgatással játszik az itt színpadra vitt feldolgozott írásában is. A novella, ha távolról figyeljük, egy éjszakai életből háziasított teremőr filózgatása, közelről pedig a művészet létkérdéseit feszegető elmélkedés.
Dave egyszerű figura, az istenadta nép nem túl reprezentatív megtestesítője. Nagydarab, kopasz kidobó, aki a negyvenes évei közepét tapossa, és túl sok minden nem érdekli a feleségén meg a kölykein kívül. Még az sem esik le neki, hogy életközepi válságban van, amíg a szórakozóhelyen, ahol dolgozik, a kapuban állva rá nem tör a pánik egy késsel hadonászó részeg miatt. Rájön, hogy veszélyes életmódja nem tartható tovább, helyette múzeumi teremőrnek áll. Szerepidegen tőle a helyzet, de mindjárt tetszeni kezd neki, amikor meglátja, hogy míg mások unalmas gyümölcsös firkálmányokra vigyáznak, az „ő képe” egy megosztó darab. A messziről Krisztusnak látszó portré közelebbről nézve nem más, mint egy pornóújságokból kivágott, cicikből összemontírozott arc. Dave számára azonban nem létezik magas művészet, úgy rángatja le saját szintjére az értelmezést, mint az éhes gyerek a szaloncukrot a karácsonyfa tetejéről. Elvégre az övé is. Magáévá is teszi a festményt (nem úgy), minél tovább nézi a kortárs művésznő alkotását, annál inkább szívügyének érzi a mellbimbó-megváltó sorsát. Annyira, hogy a megosztó kép kalandjai a legmélyebb nyomot végül talán nem is a megbotránkoztatott társadalmon, hanem Dave (többe, jobba vetett) hitén hagyják.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
