Film

Nietzsche halott

Giorgiosz Lánthimosz: A kegyelem fajtái

Kritika

Korunk erős realizmuskényszere olykor egészen elfeledteti velünk, hogy bármit csinálhatunk, s csak akkor szab határt a józan ész, ha hagyjuk.

Giorgiosz Lánthimoszt nem kötik efféle láncok, bátran oda- s visszaél az abszurd lehetőségekkel. A Szegény párák világsikere után pedig milliók várták, hogy mivel borzasztja el őket legközelebb. Szerzői rétegfilmből így válik cirkuszi mutatvány, amelyben a tehetséges Jesse Plemons, valamint Emma Stone és Willem Dafoe párosa mutatja be a bizarr emberi elfajzások válogatott formáit.

A háromrészes szkeccsfilmben egy wannabe istennek ellentmondó kisembert (1), egy testcserétől felzavart szerelmi történetet (2) és egy jó mellű Messiást kereső szektatagot (3) láthatunk, groteszk humorral átszőtt történetekben.

A rendező talán saját szabad akaratunk gyakorlására sarkall, hiszen filmfoszlányait úgy értelmezhetjük, ahogy akarjuk. A darabok önmagukban is megállnak, de ha a néző megpróbál közös mintát találni hozzájuk, kis fantáziával sikerrel járhat. A Szegény párákban is láthattuk már, hogy Lánthimosz habzó szájjal keresi Istent, új filmje viszont már dühös kiskamaszként a legprovokatívabb eszközökkel igyekszik magára vonni a figyelmét. Váladékokat nyalogat, emberhúst kíván, sőt mintha veszett aktusaival is őt hívná tetemre. Isten azonban elhagyta az épületet, így a rendező magára hagyatva énekli sajátos teremtéstörténetét. Ahogy az ember ellenszegül Istennek, aki ezért kiűzeti a paradicsomból (1), ahogy a teremtmény ezután esetlenül próbál visszatérni az Úrnak tetsző egyszerűség állapotába, de már a kutya is felülmúlja emberségben (2) és ahogy édenen kívül ragadtságát elfogadni képtelen, és Messiást keres a megváltáshoz (3).

A rendező ezúttal is filozofikus gondolatoknak és grandiózus érzelmeknek vet ágyat, a legnehezebben befogadható közülük mégis a figurái láttán ébredő csillapíthatatlan szánalom. Innen nézve úgy tűnik, ha létezik az az isten, akit a direktor keres, feltehetően csak azért gyakorol kegyelmet, mert felfordul a gyomra a kicsinyes emberi nyomorultság láttán. Ki hibáztatná?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.