Vajon beszélgetnek-e az óráink, cipőink, amíg nem vagyunk otthon? Érdekel-e bárkit, hogy mit is mondanak, s nem elég kizárólag a használatuk közben foglalkoznunk velük? Könnyen lehet, hogy csak magukban kattognak vagy elmennének valahová, de egy lépést sem tehetnek, amíg mi nem akarjuk.
Egy fekete nő, akinek lenne mit mondania, de nem beszélhet és egy zsidó asszony, aki ugyan szót emelhet (mert ez itt most épp a 60-as évek Amerikája), de nincs igazán saját hangja.
Ahogy felsejlik az ősz, és a nyárban hivatalosan sem marad semmi eladható, a világ (főként a vele azonosított Amerika) elkezdi ráhangolni a képlékeny néplelket a következő nagy merchandising hullámra.
Doug Liman rendezőtől kétféle filmre számíthatunk: vagy egy egészen jó, emlékezetes őrültség következik, vagy egy kínosan középszerű produkció.
A „háborús gyerekfilmekre” nem lehet nemet mondani, tudja ezt minden alkotó is.
Isten mennybéli apartmanjában elalszik a dinópornón, közben odaégeti a mirelitpizzát (tényleg a saját képére formált minket), ezzel pedig felgyújtja a fél mennyországot.
Ismerős a helyzet, amikor a gyerek csinál valami valóban vicceset, a felnőttből kiszakad egy hangos röhögés, mire a gyerek vérszemet kapva a heves reakciótól, előadja ugyanazt újra és újra, minden körben egyre elvetemültebben?
Akció, robbanások és Jessica Alba – úgy hangozhat, mint egy ígéretes este kezdete, de vigyázzunk, mit kívánunk.
Jó ügyvéddel sosem hálunk – ezt az alapigazságot felejti el Carolyn Polhemus, a chicagói főügyészség üdvöskéje, aki maga is sikeres ügyész lévén kollégájával, a nős Rusty Sabich-csel keveredik kalandba.
