Rudas Dóra

Ahol egy érzés nem ereszt gyökeret abban, akinek okulnia kéne belőle, ott az elsőben fog elburjánzani, aki képes felfogni.

Riley 13 éves, a barátaival egy ott alvós hokitáborba készül...

Ah, a nő… angyal ő és démon, szeleburdi csitri, számító dög, finom belső szerveinek egészen ékes bársony tokja – vagy bármi, amit fetisizálni lehet.

Ha valaha is társadalmunk aktuális közérzetéről akarunk tájékozódni, érdemes egy pillantást vetni a független, kortárs (film)művészetre, amely nemcsak azt mutatja meg, milyen problémák gyötörnek minket, hanem azt is, hogy azok hova vezetnek.

Gary minden ízében unalmas alak, egy tipikus John Doe. 

Megnéztük mi is a Tengerparti történetek című tévésorozatot, és egészen odavoltunk.

Nyilván a szeretet a legnagyobb erő, valahogy mégsem az egymást kézen fogó sztorik váltak a kedvenceinkké, hanem inkább azok, ahol elvágják valakinek a nyakát egy húrral.

Az év szaván vitatkozhatunk, de korunk szava bizonyosan a nárcisztikus. Ha valaki megbánt minket, vagy akár csak nem hajlandó részt venni az önbecsmérlés társadalmilag elvárt aktusában, máris megkapja, hogy „mekkora nárci”.

Egy egye­dül­álló anya élete hitelfelvételére készül, mégis boldog, mert tudja, hogy kislánya végre saját szobát kaphat az új lakásban, az ő öröme megszépíti a törlesztőrészleteket is.

A hatalmától bódult férfi olyan, mint a szandál zoknival...

Micsoda kor ez a miénk!

Annak, aki menekülne a valóságból, a film intravénás szer.