Ahol egy érzés nem ereszt gyökeret abban, akinek okulnia kéne belőle, ott az elsőben fog elburjánzani, aki képes felfogni.
Ah, a nő… angyal ő és démon, szeleburdi csitri, számító dög, finom belső szerveinek egészen ékes bársony tokja – vagy bármi, amit fetisizálni lehet.
Ha valaha is társadalmunk aktuális közérzetéről akarunk tájékozódni, érdemes egy pillantást vetni a független, kortárs (film)művészetre, amely nemcsak azt mutatja meg, milyen problémák gyötörnek minket, hanem azt is, hogy azok hova vezetnek.
Megnéztük mi is a Tengerparti történetek című tévésorozatot, és egészen odavoltunk.
Nyilván a szeretet a legnagyobb erő, valahogy mégsem az egymást kézen fogó sztorik váltak a kedvenceinkké, hanem inkább azok, ahol elvágják valakinek a nyakát egy húrral.
Az év szaván vitatkozhatunk, de korunk szava bizonyosan a nárcisztikus. Ha valaki megbánt minket, vagy akár csak nem hajlandó részt venni az önbecsmérlés társadalmilag elvárt aktusában, máris megkapja, hogy „mekkora nárci”.
Egy egyedülálló anya élete hitelfelvételére készül, mégis boldog, mert tudja, hogy kislánya végre saját szobát kaphat az új lakásban, az ő öröme megszépíti a törlesztőrészleteket is.
