László Ferenc

"Divatban vagyok, mint a krinolin" - mondogatta önironikusan az 1890-es évek elején a korabeli magyar politika sebesen emelkedő csillaga, Wekerle Sándor, ám tévedett, hiszen országos népszerűsége jócskán túlélte a kámvás rokolya módiját. A pénzügyi zseniként azonosított politikus, a móri gazdatiszt fia ugyanis mindösszesen háromszor viselte a miniszterelnöki tisztséget hazánkban.

Mi tagadás, alig pár héttel a 3D-s Kékszakállú kudarcát követően e sorok írója nem a legjobb előérzetekkel, sőt direkte élénk aggodalommal eltelve ült be a Simon Boccanegra premierjére. Mert hiszen Verdinek ez az operája éppenséggel nem sorolható a mindenkor hálás repertoárdarabok közé, s ilyesformán bizony bukni is lehet vele, csendesen vagy akár még zajosan is, amennyiben nem mutatkozik a (kurrens budapesti) átlagot jelentékenyen meghaladó összhang a színpad és a zenekar között, s ha nem találtatik a produkcióba három valóban kvalitásos férfi énekes a bariton és a basszus fachjából. Valamint, s ez már korántsem csupán az előadók felelőssége, ha a közönségnek nem támad gusztusa a dudorászható slágerszámokat alig ígérő dalműre.

A legenda újraéled! - szól az Operettszínház idei első premierjének kísérőszlogenje, s az ilyenkor elmaradhatatlan blikkfang ezúttal szembeötlően szolidnak tetszik. Merthogy legendából éppenséggel több is akad a produkció körül, csak győzzük előszámlálni! A Nyomorultak világsikerét megújrázó 1989-es Schönberg-musical, a felismerhetőségig elrajzolt Puccini-opera, a Pillangókisasszony, no meg a vietnami háború kulturálisan ezerszer szublimált legendája, s persze itt és most legfőként: a Miss Saigon 1994-es magyarországi bemutatójának legendája. Ez utóbbi, tudjuk, Kerényi Miklós Gábor rendezésével vált sokak maradandó szép emlékévé, így aztán különösen érdekesnek ígérkezett a mű 2011-es operettszínházi bevonulása. Annál is inkább, hiszen a Miss Saigonnal a Broadway és a londoni West End nagy attrakcióinak egyike jelent meg a teátrum repertoárján, megtörve ezzel azt az - amúgy miniatűr ideológiával is aládúcolt - gyakorlatot, amely a Szépség és a szörnyeteg bemutatója óta lemondani látszott a musicaljátszás erődítményeiben fennen uralgó darabokról.

"Ami a 3D-s Kékszakállút illeti, az egy nagy kísérlet, amiből vagy bukás lesz, vagy forradalmasítjuk az operajátszást" - nyilatkozott lapunknak alig pár hónapja az operaház akkori megbízott fő-zeneigazgatója, Győriványi Ráth György ("Tegye rendbe az elvárásokat", MaNcs, június 23.), egyszerre bizakodva a sikerben, és őszintén megvallva a legelső pillanattól fenyegető bukásveszélyt. Nos, túl az új operai évad első premierjén (valamint egy, az ideiglenes megoldást másik ideiglenes megoldásra váltó rezsimcserén), immár bizonyosan állítható, hogy az operajátszás forradalmasítása elmaradt. Elmaradt, méghozzá tokkal-vonóval, s így ami a múlt szerdán harmadik dimenzió gyanánt a közönség előtt föltárult, az sokkal inkább az Andrássy úti műintézmény kritikus állapotát, semmint az előadott művek belvilágát tette kitapinthatóan érzékletessé, sőt már-már arcba mászóvá. De mégis kezdjük a beszámolót a legelején,

Egy nehéz társadalmi témáról könnyed és bájos filmet forgatni rendszerint bajos vállalkozás, ám Yasemin Samderelinek mégis sikerült. Az egyszerre személyes és milliókat érintő kérdés, a kettős, német-török identitás áll ugyanis az érzelmes vígjáték középpontjában, s e tárgyat minden görcsösségtől ment' iróniával tárja elénk a háromgenerációs nagycsalád története.

Tíz éve jutott be a Színművészetire, s nagyjából ugyancsak egy évtizede a Budapesti Operettszínház vezető színésze, sőt sztárja. Dolhai Attilát a Miss Saigon soproni bemutatója után és budapesti premierje előtt kérdeztük.

A magyar országgyűlés a XIX. század végén sem számított a felhőtlen szórakozás otthonának, ám hála Mikszáth karcolatainak, az utókor mégis derűsen emlékezhet vissza a Sándor utcai képviselőházra. A Tisztelt Házra, ahol még elhangozhatott e kancsi békeszólam: "Mindnyájan egy anyának vagyunk a testvérei!"

A magyar korona helye - ezt az értelmező alcímet viseli Radnóti Sándor történeti tanulmánya, amelynek megírására bő tíz éve a koronázási jelvények (mínusz palást) Parlamentbe költöztetése sarkallta, míg tartalmi felfrissítésére és kötetbe rendezésére az új Alkotmány Nemzeti Hitvallásának Szent Korona-passzusa indította a tudós szerzőt. Mert hiszen, amint az a könyv hátlapján olvasható, sarkosságában is pontos egymondatos helyzetjelentés sommázza: a koronát "[k]ihurcolták a Nemzeti Múzeumból, behurcolják az alkotmányba..." A bevégzett tények, az egyszerű vagy épp minősített, kétharmados többséggel meghozott döntések mindazonáltal nem jelentenek felmentést a kritikus vizsgálódás örök értelmiségi kötelme alól, s (legalább egyelőre) deklaráltan nem is tiltják meg azt.

Mivel egy feszélyezően helyi érdekű szemszögből most egyesek számára talán úgy tűnhet, hogy Plácido Domingo szimplán egy Los Angeles-i székhelyű svindler, aki balek magyar kormánytisztviselőket készül megcsapolni, hasznos lehet még egyszer átvennünk az alapokat. Ehhez nyújt lehetőséget ez az antológia, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról három francia opera tenorfőszerepében mutatja az első fénykorát élő nagy énekest.

Neil Simon 1973-ban, húszesztendei házasság után elveszítette rajongásig szeretett első feleségét, majd a sokkból kiverekedve magát még ugyanabban az évben rátalált a színésznő Marsha Masonre, akiből rövid úton Simon második felesége és számos darabjának főszereplője vált. Erről a gyors lefolyású, ám váltig fájdalmas gyászmunkáról és érzelmes gyógyulási folyamatról írta meg azután az elmélyültebb hangját már amúgy is nagyban próbálgató vígjátéki szerző 1977-ben a Második fejezet (Chapter Two) című darabját. Ez az 1979-ben filmen is sikert aratott színmű települt most fel a nyári szünetre készülődő Thália színpadára - a nem kevéssé szentimentális Ölelj át! nevezet alatt.

A nagyszerű amerikai szoprán budapesti föllépésének időpontjára és tiszteletére jelent meg ez a gusztusosan adjusztált önéletrajzi kötet, amely csakúgy szép és okos, akárcsak méltán ünnepelt szerzője. "Egy énekes születik" - szól az alcím, ám a könyv jóval többet ad az operaénekesi karriertörténet korántsem érdektelen, de azért egykönnyen kiismerhető zsánerénél, a pályatársi nevek, operaházak és műcímek gazdag permutációját elősoroló önéletrajzi sablonnál.

"Nem azt kellene hangoztatni [...], hogy a magyarok nem ismerik a történelmüket. Az oroszok, az ukránok sem ismerik a magukét! Az a lényeg, hogy valamiből táplálkozni kell. Lehet a kudarcokból is, de a meséink, az álmaink is az identitásunk részét képezik." A debreceni Csokonai Színház Háry-produkciójának kísérőfüzetében áll Vidnyánszky Attila eme gondolata, amit a Margitszigetre települt előadásról írván nem az igencsak vitatható kiindulópont okán idézünk, s persze nem is annak bizonyságául, hogy ha a rendező tüntetőleg és deklarált módon mellőzi is a kritikaolvasás tevékenységét, azért a kritikus nem mondja fel ily könnyen az olvasóviszonyt. Hanem mert ez a gondolat a Háry János kurrens előadásának középpontjába kerül: kollektív összekapaszkodás a mítoszban, a mesében, a szépítő álomban.