László Ferenc

A megnyesett fa kizöldül - mondja a Biblia, s jóllehet eme állítás kertészeti vagy éppen hitbéli igazságában nincs okunk kételkedni, a kulturális rendezvénysorozatokra a fenti tétel bajosan alkalmazható.

Az operaház megbízott fő-zeneigazgatóját évadzárás idején kérdeztük az immár általa tervezett elkövetkező évadról.

Belsősök nyertek - e sorok írója szégyenszemre mindössze ennyit tudott a Madách Színház 2009-ben kiírt, tavaly pedig annak rendje és módja szerint, az eredményhirdetéssel már le is zárult musicalpályázatáról. Mi tagadás, ez az információmorzsa, valamint a zsánerrel ("új magyar musical") szemben táplált szűkkeblű, ám aligha teljesen megalapozatlan előítélet nem ígért éppen átütő élményt a Csoportterápia című "mjuzikelkámedi" bemutatójának estéjére. És mégis: Bolba Tamás, Galambos Attila és Szente Vajk közös munkája az évad legszórakoztatóbb, ötletekben sziporkázóan gazdag zenés színházi produkciójának bizonyult.

Csupáncsak a jóisten meg tán a nyájas olvasó lehet a megmondhatója és elősorolója annak, hogy mi minden is változott meg mifelénk, a budapesti operaéletben, valamint azon innen és túl az elmúlt kurta egy esztendő leforgása alatt. Leváltások és keresztföljelentések, kinevezési mizériák, gyors ütemben átalakult évadterv és persze megtartott bemutatók, májusünnepi vendégjárás, fiatalos plakátkampány és így tovább. Ám van, ami semmit sem változott e mozgalmas év során, s megmaradt épp oly nehezen megmagyarázható, de annál örvendetesebb csodaszerűségnek, mint a megelőző fél évtizedben, s ez a Budapesti Wagner-napok sorozata. Fischer Ádám idén is csakúgy a világszínvonalhoz méri és igazítja az előadásokat, a kórus és a zenekar, a vendégénekesek és a hazai erők közös teljesítményét - az új produkció gyanánt elővezetett Lohengrin és a tavalyi bemutató után most még sikerültebb formát mutató Trisztán esetében egyaránt.

Történeti fölvezetés, Grimm-monda, kiadós Liszt-vonal, tesztkérdések, szókereső rejtvény - van az úgy néha, hogy a műsorfüzet jobban sikerül, mint maga az előadás. A Lohengrin gyerekeknek alcímű produkció bizony így járt, noha a kezdeményezés mindvégig teljes szimpátiánkat bírta, s potenciális hasznáról váltig meg vagyunk győződve.

Volt világsikerű drámaíró és nagy hatású publicista, lefogott kommunista és elítélt antikommunista egyaránt. Egykoron Brechttel rivalizált, de ma jószerint csak 1956-ról szólván említik a nevét.

A látszat csal - igazolódott be immáron sokadszorra, s hozzá mindjárt kétszeresen az elmélyülésre intő közhely a nagyszerű amerikai zenekar múlt szerdai hangversenyén. Alan Gilbert, a New York-iak 2009 óta regnáló vezető karmestere ugyanis - ellentétben legendás elődjeivel e poszton - szemre bizony a legkevésbé sem reprezentatív figura, s karizmáját sem igen mutatja a koncertközönség felé.

A tigris, La Regina, La Stupenda - nem is olyan régen, a huszadik század derekán még ilyesforma elragadtatott nevek alatt emlegették a korszak uralkodó operadíváit. Azóta persze nagyot fordult a világ, bizony még a hagyományosan (bár jórészt tévesen) konzervatív tájékként elkönyvelt operai univerzumban is: a repertoár átalakult és egyszersmind kiszélesedett, a fizikai attraktivitás és a színészi adottságok szerepe fölértékelődött, a drámai szopránok, a született Verdi- és Puccini-heroinák kiváltságos helyzete pedig megszűnt. Napjaink nagy női operasztárjai így többségükben inkább mezzo- vagy éppen koloratúrszopránok, no és persze lírai szopránok, mint a végre Budapesten köszöntött Renée Fleming, akit még Solti György ajándékozott meg az írásunk címébe foglalt s jellemzően oly kevéssé ceremoniális becenévvel.

Az egyszer csipkelődő, másszor maró politikai humor, az ellenzéki vagy éppen kormánypárti szatirizáló kedv már másfél évszázada is virult a hazai sajtóban. S ami különös, a tárcázó és röpiratozó humoristák java részét mindkét oldalon Kákay Aranyosnak hívták.

A néhai Robert Kennedy személyes hangvételű szállóigéje óta tudjuk, hogy akadnak olyan sosemvolt dolgokról álmodó merészek, akik nem azt kérdezik, hogy miért, hanem azt, hogy miért ne? Úgy lehet, Kerényi Miklós Gábor is ilyesfajta álmodó, aki ezúttal éppenséggel azt kérdi tőlünk, miért is ne lehetne flipperasztalon, acélgolyóknak öltöztetett színészekkel előadni a valcerkirály 1883-as operettjét? Hiszen voltaképp miért is ne lehetne a flipperezés az emberélet egész estés metaforája? (És viszont: az emberélet a flipperezésé.)

A 100 éve született Darvas Szilárd egyik humoreszkjében bukkan fel a címben emlegetett nehézfejű diák, akinek rendesen mindent még egyszer, lassan és szép tagoltan elmagyaráz a tanár, s aki mintha az iskola falain kívül, a színházban és a moziban is az üzenetek első számú címzettje lenne: ő a butuska néző, akinek mindent a szájába kell rágni. Nos, a bemutató estéjén úgy tűnt, Szinetár Miklós operaházi Macbeth-rendezése ugyancsak a bávatag Kelemennek készült, hiszen a dráma mindahány mozzanata legalább két, de még inkább három-négy magyarázattal, értelmezéssel, szövegkiemelő körülsatírozással és vastag aláhúzással került a közönség elé. Az énekes színészek körül majd' mindig fekete vagy épp ellenkezőleg, fehér ruhás táncművészek sertepertélnek, hogy a gyengébb fejűek számára szünetlen fátyoltánccal érzékeltessék a démonok, vagyis a kárhozatos körülmények sors- és történelemformáló tevékenységét. Sőt, Szinetár tanár úr mindjárt a darab legelején a vetítőt is bekapcsolja a demonstráció munkájába, s tulajdonképpen csak örülhetünk, hogy a kivetített képeken kördiagramok helyett legalább gusztusosan didaktikus, kiismerhetőségükben is esztétikus homokanimációk peregnek ki Cakó Ferenc markából. S mert a rendezésnek határozottan megvannak a maga korlátai, hát a kisebb szerepek megformálói időről időre e kihelyezett korlátoktól felénk fordulva fognak az éneklésbe - elvégre nekünk és persze rólunk szól a játék!