Neil Simon 1973-ban, húszesztendei házasság után elveszítette rajongásig szeretett első feleségét, majd a sokkból kiverekedve magát még ugyanabban az évben rátalált a színésznő Marsha Masonre, akiből rövid úton Simon második felesége és számos darabjának főszereplője vált. Erről a gyors lefolyású, ám váltig fájdalmas gyászmunkáról és érzelmes gyógyulási folyamatról írta meg azután az elmélyültebb hangját már amúgy is nagyban próbálgató vígjátéki szerző 1977-ben a Második fejezet (Chapter Two) című darabját. Ez az 1979-ben filmen is sikert aratott színmű települt most fel a nyári szünetre készülődő Thália színpadára - a nem kevéssé szentimentális Ölelj át! nevezet alatt.
A címmagyarítás eltérése az eredetitől ezúttal akarva-akaratlanul is a Szántó Erika által rendezett előadás alapvető létproblémáját fecsegi ki. Azt ugyanis, hogy az eredendően harmincas-negyvenes alakokat mozgató darab egy teljes generációt korosodva került a budapesti közönség elé, olyan főszereplőkkel, akik nyilvános életükben jóval túl járnak már a még annyi meglepetéssel dús és terhes "második fejezeten". Gálffi László és Takács Katalin kettőse ilyesformán csak jelentősen elmozgatva mesélhetne arról a reményteljes újrakezdésről, amit negyvenen kicsit innen és picinyt túl egy formálódó kapcsolat ígérhet férfi és nő számára. A dramaturgiai tili-toli (mint amilyen a női főalak, Jennie elbukott első házasságának meghosszabbítása egy bő évtizeddel) itt sajnos nem segít, aminthogy végképp nem segít a színészi koncentráció takaréklángra kapcsolása sem. Mert bizony a bemutató estéjén Gálffi László látványosan rutinüzemmódban, mesterségbeli tudásának és féltő gonddal őrzött férfibájának robotpilótájára hagyatkozva darálta szövegét. S tekintve, hogy a színpadi jelenlét varázsa örökkön egy, így ez Neil Simon őszinteséget kísértő bulvárdarabjában éppúgy kevésnek bizonyult, ahogyan kevés lenne a drámairodalom bármely fennköltebb szerepét fölmondva is. A Simon-alakmás feleségsirató gyászának megérzékítésére Gálffinak bizony alig akadt egy-két gesztusa, s az új kapcsolat intimitási válságát is mindössze a pikírtség epehangjai képviselték a kiváló színész játékában.
A Gálffi által megjelenített íróember leghitelesebb színpadi pillanatait az ismerkedés, az érdeklődés föltámadásának tétován pajkos humorában lelhettük fel, s kevéssé meglepő módon épp ezekben a kamaszos derűjű szakaszokban tűnt a legkevésbé zavarónak a fentebb túltárgyalt korproblematika is. A vörös hajzuhatagát a sorozatos túlmozgások közepette is nemes asszonyi méltósággal hordozó Takács Katalin ugyancsak ezekben a jelenetekben, az egymásra hangolódás játékos perceiben látszik a leginkább feloldódni, míg egyebekben mégoly felelősségteljes jelenléte is csupán a szerepet mutatja, s nem a figurát. A felezővonalánál jelképesen két, nagyjából indifferens lakásbelsőre szétválasztott színpadon (díszlet és jelmez: Bujdosó Nóra) jobbra is, balra is egy-egy rokonszenves színész tevékenykedik, ám a közöttük lévő távolság akkor sem látszik csökkenni, amikor mindketten azonos oldalra kerülnek: párosuk nem mutat a közönség számára észlelhető szexuális feszültséget. A színpadi kémia így majd' mindvégig házon kívül tartózkodik, mondhatni, nem kapcsolható - hogy futólag a darab számtalan telefonálási jelenetére is utaljunk. (Egyebekben az előadás ezen a ponton is a korzavar jeleit mutatja: a vonalas készülékek érájában komponált darabot mobilokkal a kézben játsszák, ám szigorúan az adott lakáshoz kötve az elérés és az elérhetőség esélyét.)
Miközben George Schneider és Jennie Malone második tavaszának cirka tizenhét pillanata decens nehézkességgel pereg le a szemeink előtt, Szántó Erika ingamozgású és halványan filmszerű rendezésének másik két szereplője, az író bátyját alakító Görög László (Leo) és a Jennie legjobb barátnőjét adó Kerekes Éva (Faye) kettőse sikerrel szikráztat fel valamennyit a darab lappangó erotikus töltéséből. A már csak dramaturgiai szempontból is nélkülözhetetlen szárnysegédi sor játékosai nem csupán végszavazó adjutánsként bizonyítanak, de önálló szerelmi-szexuális mellékszáluk is némi érdekkel bír, jóllehet a vetkőzések és az enyelgő pillanatok suta kivitelezése sokat ront az összhatáson. Mi több, ezen a mellékszálon, egész pontosan a váltott alsónadrágokban domborító Görög László cinikusan őszinte monológjában válik valahára érzékletessé a darab mégoly szolid, de azért létező drámai fajsúlya és színészi tétje is.
A jelenetek között egy ötödik szereplő, a háttér (jaj, de New York-ias) tűzlétráján tanyázó Jelasity Péter bűvölte szaxofonját: ismerős dallamokat körvonalazva, roppant muzikálisan, ám egyszersmind abszolút fölöslegesen, ráadásul tovább nehezítve az amúgy sem szeplőtlen színpadi szövegmondás megértését. A fordítás (Ungvári Tamás munkája) könnyed és mértéktartóan szerény igényű szellemességgel tölti be feladatát, s éppen csak annyival tűnik idősebbnek Neil Simon színművénél, mint az egész előadás.
Thália Színház, július 19.
