Könyv - Feltették a koronát - Radnóti Sándor: Az üvegalmárium

Zene

A magyar korona helye - ezt az értelmező alcímet viseli Radnóti Sándor történeti tanulmánya, amelynek megírására bő tíz éve a koronázási jelvények (mínusz palást) Parlamentbe költöztetése sarkallta, míg tartalmi felfrissítésére és kötetbe rendezésére az új Alkotmány Nemzeti Hitvallásának Szent Korona-passzusa indította a tudós szerzőt. Mert hiszen, amint az a könyv hátlapján olvasható, sarkosságában is pontos egymondatos helyzetjelentés sommázza: a koronát "[k]ihurcolták a Nemzeti Múzeumból, behurcolják az alkotmányba..." A bevégzett tények, az egyszerű vagy épp minősített, kétharmados többséggel meghozott döntések mindazonáltal nem jelentenek felmentést a kritikus vizsgálódás örök értelmiségi kötelme alól, s (legalább egyelőre) deklaráltan nem is tiltják meg azt.

A magyar korona helye - ezt az értelmező alcímet viseli Radnóti Sándor történeti tanulmánya, amelynek megírására bő tíz éve a koronázási jelvények (mínusz palást) Parlamentbe költöztetése sarkallta, míg tartalmi felfrissítésére és kötetbe rendezésére az új Alkotmány Nemzeti Hitvallásának Szent Korona-passzusa indította a tudós szerzőt. Mert hiszen, amint az a könyv hátlapján olvasható, sarkosságában is pontos egymondatos helyzetjelentés sommázza: a koronát "[k]ihurcolták a Nemzeti Múzeumból, behurcolják az alkotmányba..." A bevégzett tények, az egyszerű vagy épp minősített, kétharmados többséggel meghozott döntések mindazonáltal nem jelentenek felmentést a kritikus vizsgálódás örök értelmiségi kötelme alól, s (legalább egyelőre) deklaráltan nem is tiltják meg azt.

Radnóti Sándor most mindenesetre ennek az íratlan kötelességének tesz eleget, amikor a magyar korona "változó és ingó felfogásainak" elemzésére vállalkozik, olyan fogalmak köré rendezve a tárgykör történeti áttekintését, mint az elhelyezés, a láthatóság és a státusz. S bár az álláspontja határozott és világos, érzéketlenséggel korántsem vádolható. Nem ragadtatja magát publicisztikai feljajdulásokra, nem állítja, hogy az új Alkotmány "közös bálványimádásra kényszeríti az egész országot a Szent Korona tiszteletében" (mint tette tavasszal Bartus László), s közelítésmódja éppen nem hasonlít a Karinthy-kroki értetlen címszereplőjéhez, az Emberhez, Akinek Abszolúte Semmi Érzéke a Szimbolizmushoz. Nem, Radnóti tiszteletteljes kíváncsisággal fordul témája felé, amely a széltében és hosszában egyaránt tágas kitekintésnek köszönhetően az ereklyék és a koronaékszerek profanizálódási folyamatába illesztve, azaz múzeumi tárggyá való átlényegülésének teljében mutatja a magyar koronát. A hatalmi jelvényt, amelynek kalandos története jószerint a gyermekdal sós kútba és kerék alá tett Katalinkájának sorsával rokonítható: ellopták, csobolyóba rejtették, elásták, pincébe suvasztották, s teremtőm, még mi mindent nem műveltek e tárggyal a századok során! S akkor a soha meg nem történt, ám közkeletűen elterjedt tévhitekről vagy épp a korona összeesküvés-elméletekből és hagymázteóriákból fabrikált "egyedül valódi" históriáját még nem is vettük számba.

Ez utóbbi elméleteket, amelyeknek belső logikája a "nincs rá bizonyíték = bizonyíték" megcáfolhatatlan elve szerint futja körkörös pályáját, Radnóti igen ésszerű döntéssel csupán haladtában érinti. Érdemben tárgyalja viszont a korona mint konkrét tárgy köré épült szimbolikus, államjogi koncepciót, amely kicifrázott Szent Korona-eszme voltát jelentős részben a XIX-XX. század fordulóján működött historizáló jogtudoroknak köszönheti. Hogy a középkorias, Werbőczy által formulázott Szent Korona-tagság a magyar modernizáció, a polgárosodás nagyjainak szemében korábban mily kevés beccsel bírt, azt Radnóti éppenséggel a jelen kurzus számára is referenciaszemélyként tisztelt Széchenyi szavaival bizonyítja, aki nemcsak a Döblingből kicsempészett Blick lapjain tért ki "a korona körüli cirkuszra", de már a Stádiumban is így írt: "S én azon nagy becsületért, hogy a szent koronának tagja vagy Szent István köpenyegjének egy darabja vagyok - ami de facto se physice, se moraliter nem igaz, tulajdonos viszont nem vagyok, hanem haszonélvező..."

A jelenkorra naiv idealizmussal vagy praktikus (a kibékíthetetlen szembeállást a korona körüli vitán demonstráló) cinizmussal fölélesztett "új" Szent Korona-tan persze már nem a nemesek és a nem nemesek között húzza meg a határvonalat. A régies, szűkkeblű, ámde legalább egyértelmű osztályozás helyét a sikamlósabb különböztetések vették át, amelyek hol a vérség jogán, hol az egyén magyarságteljesítményén lemért érdem alapján engednének bebocsátást az ugyancsak többértelműen szimbolikus Szent Korona tagjainak közösségébe.

A rendszerváltással újraéledt koronaértelmező kisipar változatossága - egyszerre túl és innen a tudományosság, valamint a józan ész határain - Radnóti áttekintése szerint nem tesz lehetővé a muzeális szintet meghaladó konszenzusos tárgytiszteletet. Hiszen amint az az Alkotmány idei vitájából is kiderült: ami sok a gyarló, ám a felvilágosodás eszméi mellett elkötelezett ellenzéki pártoknak, vagyis a korona tételes belefoglalása az alaptörvénybe, az kevés az alkotmányozásban amúgy együttműködő szélsőséges pártnak, amely tartalmilag is a Szent Korona-tant követelné. Egy ennyire széttartó jelentésekkel és értelmezésekkel terhelt műtárgy optimális helye a múzeumban van, állítja a szerző, méghozzá a Nemzeti Múzeumban, ahol bő két évtizeden át valóban méltó otthonra lelt a koronázási kollekció. Ott helyén találná az ötvösművészetért lelkesülő republikánus éppúgy, mint a tárgyban vallásos ereklyét vagy misztikus szimbólumot felismerő koronatisztelő, valódi tudós és délibábos elméletgyártó egyaránt.

Radnóti okfejtése mindvégig imponálóan meggyőző, s Az üvegalmárium kellemes olvasmány - dacára a tárgyalt helyzet intellektuális reménytelenségének. "Egy korty való", ahogyan Rónay György versében áll, s ez a való csak annál értékesebb, minél kisebb kortyokban jut hozzá mostanság az ember.

Noran Libro, 2011, 148 oldal, 1980 Ft

Neked ajánljuk