Mi tagadás, alig pár héttel a 3D-s Kékszakállú kudarcát követően e sorok írója nem a legjobb előérzetekkel, sőt direkte élénk aggodalommal eltelve ült be a Simon Boccanegra premierjére. Mert hiszen Verdinek ez az operája éppenséggel nem sorolható a mindenkor hálás repertoárdarabok közé, s ilyesformán bizony bukni is lehet vele, csendesen vagy akár még zajosan is, amennyiben nem mutatkozik a (kurrens budapesti) átlagot jelentékenyen meghaladó összhang a színpad és a zenekar között, s ha nem találtatik a produkcióba három valóban kvalitásos férfi énekes a bariton és a basszus fachjából. Valamint, s ez már korántsem csupán az előadók felelőssége, ha a közönségnek nem támad gusztusa a dudorászható slágerszámokat alig ígérő dalműre.
S valóban, a bemutató első bő negyedórájának nézőtéri krákogáshullámai, mobilzörejei és székrecsegtetései egykönnyen azt az érzést kelthették, hogy október első estéjén szorgosan munkálkodnak az operaház fantomjai. Ráadásul kisvártatva testi valójukban is felbukkantak a színpadon, miután a díszlet- és jelmeztervezésre is vállalkozó Ivan Stefanutti mágikus középkort felidézni vágyó rendezése hosszú farkú óriás ezüstpatkányok (komodói varánuszok?, tarajos sülök?) settenkedésével jelezte számunkra a végzet sötét erőit. A baljós árnyak mellé kaptunk továbbá hableányokat és kőbálványokat, valamint arcukat kámzsába rejtő óriásszobrokat is, hogy érzékletessé váljon: valahol, egy megzenésített fantasy sűrűjében járunk. A nemes kalózból genovai városvezetővé emelkedő, ám mindeközben szerelmét (végleg) és lányát is (hosszú évtizedekre) elveszítő Boccanegra története így a látványközépkor meséje gyanánt került elénk: Alhambra-boltívekkel meg a háttérben hullámzó, egyszerre nagyon szép és nagyon giccses tengerfüggönnyel, de érdemben még véletlenül sem bíbelődve a cselekményben tobzódó politikai intrikák és hatalomátvételi gyakorlatok - aktualizálás nélkül is örök - áthallásaival.
Csakhogy mindez kevésbé bizonyult fontosnak, miután hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az idei első bemutatón begyűjtött legfőbb aggodalom ezen az estén indokolatlan. A szeptember elején tüntetően rossz formát mutató operaházi zenekar ezúttal mindvégig jól és fegyelmezetten játszott, néhány hangszeres szóló (így kiválólag a klarinété) egészen élményszerűen hangzott, s a vezénylő Győriványi Ráth György lendületes autoritással irányította a teljes előadást. A művészi kémia pár hete jócskán problematikusnak hangzó hiánya most nem zavart, s így a zenekari árokszolgálat minősége biztos alapot kínált a nehéz opera számára.
Mely operában, mint említettük, a mélyebb férfihangok dominálnak: a címszereplő meg az őt trónra emelő manipulátor, Paolo baritonja, valamint az előbb gőgös patríciusként fennhéjázó, majd szerzetesi ruhában rejtőzködő após, Fiesco basszusa. Az első szereposztásban e szólamokat három kiváló külföldi vendég, Alexandru Agache, Alik Abdukayumov és Giacomo Prestia formálta, egyként remekül szolgálva az előadás sikerét. Az új, pesti dózse tehát nem pesti, és éppenséggel nem is új, hiszen Agache a világban mindenfelé énekelte már ezt a szerepet, aminek mi voltaképp csak örülhettünk. Így ugyanis alakítását készen kapta a közönség: minden gesztus és frázis a begyakoroltság magas fokán, ám éppen nem lélektelenül került elénk. Hogy Agache (akárcsak kollégái) a rendező biztatására ódon operai színjátszást művel, az többé-kevésbé mellékes, hiszen a hangja valósággal embert formál. Sokat szenvedett politikust és apát, tán nem beleszerelmesedésre késztető baritonmatériával, de azért az emberi nagyságot s a végzet mindjobban rávetülő árnyékát magabiztosan körvonalazva.
Boccanegra figurájának mindjárt két ellenpólus is jut az operában. A sötétszürke Gandalfnak öltöztetett Prestia olaszosan érzéki szépségű basszusa pompásan kitölti Fiesco Prológ-béli áriáját, s imponáló figurája a mű szinte egyetlen slágerszámát követő három felvonás során is megmarad a múlt eleven kísértetének. Az üzbég bariton, Abdukayumov pedig jószerint genovai Jagóvá növeszti szerepét: félelmetes játékos ez a Paolo, nagyban keveri a kártyát és a mérget, s hangjának formátuma sem éppen szürke eminenciásnak mutatja. Intrikusi másodhegedűsét (Pietro) a hangban is snájdig bariton, Bakonyi Marcell adta. Szoprán és tenor nélkül természetesen nincs Verdi-opera, bár a szerelmi vonal ebben a dalműben igencsak háttérbe szorul: Amelia is elsősorban Boccanegra újralelt lányaként jut fontos szerephez, míg szenvedelmes kedvese, Gabriele egyre a szerelmes és a lázadó hangját váltogatja. Lukács Gyöngyinek nyilvánvalóan Verdi másik Ameliája fekszik inkább (az Álarcosbálból), s ezen az estén talán a légútjaival sem volt minden rendben, ám mindezek előrebocsátása sem menthet fel annak közlése alól, hogy a jeles és ezúttal is ünnepelt szoprán majd' mindahány frázisa kellemetlenül, sőt bántóan élesnek bizonyult, s hogy az énekesnő muzikalitása sem tetszett éppen kikezdhetetlennek. Vokális teljesítménye furcsamód leginkább talán az előadás végére közelítette meg a mértékkel már élvezhető szintet. Oldalán a fiatal Pataki Adorján rokonszenvesen fáradozott, áriáját igen kulturáltan szólaltatta meg, s összességében kellemes benyomást keltett, jóllehet megjelenése Lukáccsal párban inkább Ottó és Gertrudis kettősét idézte. Mindenesetre az erdélyi tenornak is volt része abban, hogy bár fentebb döntetlent említettünk, azért mégis inkább győzelem volt ez a Boccanegra. S ez még akkor is szép eredmény, ha nagyrészt vendégjátékosoknak köszönhetjük.
Magyar Állami Operaház, október 1.
