Mivel egy feszélyezõen helyi érdekû szemszögbõl most egyesek számára talán úgy tûnhet, hogy Plácido Domingo szimplán egy Los Angeles-i székhelyû svindler, aki balek magyar kormánytisztviselõket készül megcsapolni, hasznos lehet még egyszer átvennünk az alapokat. Ehhez nyújt lehetõséget ez az antológia, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról három francia opera tenorfõszerepében mutatja az elsõ fénykorát élõ nagy énekest. Sámson, Hoffmann és Don José jelmezeiben mozog Domingo, akirõl szégyen ugyan ezredszer is elmondani a banális közhelyet, de valóban az utolsó száz év egyik legnagyobb énekes színésze és legmuzikálisabb tenorja. S esetében mindehhez olyan energia társul (egyébiránt mind a mai napig), ami nem pusztán elhihetõvé teszi, de éppenséggel elemi erejû színpadi valóságként mutatja fel Sámson templomromboló dühét vagy Don José pusztító szerelemféltését. A lejtõre jutott tizedest a Bécsi Opera 1978-as elõadásában találjuk: a Zeffirelli-rendezés tobzódó közegében naiv nagyfiút ad Domingo, egyenruhás jámbort, aki Carmen csábító szavait hallva még a körmére égõ gyufáról is megfeledkezik. A Jelena Obrazcovához intézett Virágáriában két ember teljes életét elemésztõ szenvedély sûrûsödik össze, amelynek elhangzása után a bécsi közönség majd' szétveri a házat, és ünneplésével hosszú percekre megakasztja az elõadást. Az elõadást, amelyet "mellesleg" a dirigensek legendás rejtõzködõ nagyvadja, a néhai Carlos Kleiber vezényelt: a Domingo alakításával egybevágó, üresjáratot sosem ismerõ intenzitással, a kismilliószor hallott slágerszámokat is egyszeriként felragyogtató mesterséggel. Túl ezen az operatörténeti Carmen-produkción egy démoni-fantasztikus Hoffmann meséi Londonból, a Shirley Verrett asszonyragadozói Delilájával ékes Sámson San Franciscóból és egy teljes lemeznyi Domingo-interjú teszi teljessé a sorozat francia szakaszát.
Warner Classics, 2010
*****
