"Ami a 3D-s Kékszakállút illeti, az egy nagy kísérlet, amiből vagy bukás lesz, vagy forradalmasítjuk az operajátszást" - nyilatkozott lapunknak alig pár hónapja az operaház akkori megbízott fő-zeneigazgatója, Győriványi Ráth György ("Tegye rendbe az elvárásokat", MaNcs, június 23.), egyszerre bizakodva a sikerben, és őszintén megvallva a legelső pillanattól fenyegető bukásveszélyt. Nos, túl az új operai évad első premierjén (valamint egy, az ideiglenes megoldást másik ideiglenes megoldásra váltó rezsimcserén), immár bizonyosan állítható, hogy az operajátszás forradalmasítása elmaradt. Elmaradt, méghozzá tokkal-vonóval, s így ami a múlt szerdán harmadik dimenzió gyanánt a közönség előtt föltárult, az sokkal inkább az Andrássy úti műintézmény kritikus állapotát, semmint az előadott művek belvilágát tette kitapinthatóan érzékletessé, sőt már-már arcba mászóvá.
De mégis kezdjük a beszámolót a legelején, elvégre a produkciónak nyilvánvaló kudarcosságában is méltán kijár a részletes ismertetés. Az este rövidebbik első részét Maurice Ravel Bolerójának előadása töltötte ki: a spanyol vendég, Lola Greco koreográfiájában és táncosi főszereplésével, s természetesen a 3D-s technológia beüzemelése mellett. Ez utóbbi - mondjunk le most egyetlen rövid percre a kötelező kritikusi sznobériáról! - határozottan szerzett néhány szórakoztató pillanatot a fekete szemüveges publikum számára: a jószerint Halálcsillagként közeledő Holddal, az orrunk előtt sokasodó életszikrákkal, s egyáltalán - a közhelyességében is gusztusos látvánnyal. Érdemben nem volt ez sokkal több, mint a planetárium vagy a lézerszínház, ám rövid időre azért így is kellemesen lekötötte a nézői figyelmet. Ami persze annál is könnyebben sikerülhetett, mivel a színpadi produkció nagyjából egy spanyolos koloritú folklórelőadás szintjén mozgott, az ősi férfi-nő alaptörténet egy a négyhez számarányú kitáncolásával. Mi tagadás, Lola Greco koreográfiájának nem sok köze volt a Boleróhoz, ám úgy lehet, a táncosok (élükön az Étoile nevezet alatt diadalmaskodó Grecóval) még így is közelebb keringtek Ravel slágerdarabjához, mint az operaház zenekara. Nem kétséges, a Bolerót jól elmuzsikálni igen nehéz feladat, de azért ennyire rosszul eljátszani sem lehet sokkal könnyebb. Hogy mindez valamely balcsillagzat ártó hatásának az eredménye volt-e, avagy inkább a zenekar és a karmester Győriványi Ráth György diszharmóniája vált akarva-akaratlanul harsogóvá, azt nem sikerült a földszint utolsó előtti sorából eldönteni, ám egy biztos: ilyen sok gikszerrel és ennyire lélektelenül, csakis a túlzott hangerőre hagyatkozva hivatásos együttes nem játszhatja el a Bolerót.
A zenekari árok teljesítménye a szünet után érezhetően javult valamelyest, de az összetartást rendszerint Bartók operájában is mindössze a hangerő fokozása árán sikerült fenntartani. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a két énekes, az ötletgazdaként is szereplő Komlósi Ildikó (Judit) és Kovács István (Kékszakállú) hangja többször is messze távol rekedt tőlünk. Ami annál is sajnálatosabbnak bizonyult, miután Caterina Vianello "rendezése" nem adott érdemi játszanivalót az énekeseknek, akik a vetítővászon előtt leárnyékolva s a fekete szemüvegek hatására amúgy is némiképp kontúrjukat vesztve álltak előttünk. S ez a kontúrtalanság, fájdalom, nem csupán a vizuális észlelésre korlátozódott. A filmen (Silló Sándor 2005-ös rendezésében) oly harapós-maszkulin Kékszakállút adó Kovács István ezúttal a vokálisan korrekt, jelenlétében tartottan enervált alakításra korlátozta működését, aligha egy kiérlelt koncepció szellemében. Utóbbi annál is kevésbé vélelmezhető, mivel Kovács oldalán az operagálai üzemmódot közelítő Komlósi Ildikó romantikus dalszínházi gesztusaival, a szólamot krónikusan alulartikuláló, de felülformáló éneklésével és amúgy vonzóan dús mezzoszopránjával - színpadi kémia híján - szinte semminő kontaktust nem tartott partnerével. Ha tetszik, a kapcsolat törvényszerű kudarcát fényesen bizonyítva, ellenben a két ember összekerülésének már a puszta esélyét is jó előre kizárva.
A 3D-s technológia mindeközben tékozló bőséggel és gyenge közepes számítógépes grafikával szórta a nézőtér felé a librettó illusztrációinak hosszú sorát. Amit a Macbeth előadásában még Cakó Ferenc rajzolt a homokba, azt itt is váltig kínosan előrágva, de azért már eggyel modernebb műszaki metódus tárta elénk: kardokat, ahol kardokat említenek, szemet meg, ahol szemet, és így tovább - unásig. A szimbolikus értelmezéseket itt legfeljebb tán a nyíltszíni sutaságok képviselhették, mint például amikor a Kékszakállú szavaira ("Most csukódjon be az ajtó!") a láthatatlan műszak óvatosan kigörgette a színpadról azt a pár fokos lépcsőt, amin a két énekes korábban felbotorkált a vetítővászon elé. Egyebekben persze dekoratívan fodrozódott a víz a könnyek tavánál, és valósággal ömlött reánk a fény az ötödik ajtó feltárulásakor. Csak hát mi végre ez az egész, hiszen a harmadik ajtó előtt már mi is előmondtuk Kékszakállúnak a rezignált sort: "Judit, ne félj, most már mindegy."
Magyar Állami Operaház, szeptember 7.
