"Divatban vagyok, mint a krinolin" - mondogatta önironikusan az 1890-es évek elején a korabeli magyar politika sebesen emelkedő csillaga, Wekerle Sándor, ám tévedett, hiszen országos népszerűsége jócskán túlélte a kámvás rokolya módiját. A pénzügyi zseniként azonosított politikus, a móri gazdatiszt fia ugyanis mindösszesen háromszor viselte a miniszterelnöki tisztséget hazánkban. A polgári házasság és anyakönyvezés intézményéért meg az izraelita vallás recepciójáért megharcoló első miniszterelnökségét (1892-1895) követően a mosollyal kormányzó Wekerle megmentőember gyanánt került a kormányfői posztra előbb (1906-1910) több, utóbb (1917-1918) már jóval kevesebb eredményt felmutatva. A püspök - pályafutása felívelő szakaszában így becézték minisztertársai (Baross Gábor, Szilágyi Dezső stb.) a jövő emberét, akinek előmeneteléért ekképp aggódott egy idősebb képviselő: "Nem lesz-e hátrányára, hogy nincs bajusza?" A bajusztalan Wekerle külcsíne mindenesetre egy újfajta, modernebb politikusi beállítódást takart, helyesebben tett érzékletessé a századvégen. Ahogy a távolból visszatekintő Herczeg Ferenc jellemezte: "Külsejében egy manchesteri nagyiparosra emlékeztetett, de egy kivételesen nagystílű, szeretetre méltó és elmés nagyiparosra. Az volt a híre, hogy ő Magyarország Üdvöskéje, és való igaz, neki minden sikerült, amibe belekapott. Mint pénzügyminiszter, annyira rendbe szedte az államháztartást, hogy a mérleg jókora felesleggel zárult, előnyösen konvertálta az államadósságokat, behozta az aranyvalutát, Ausztriát pedig rászorította, hogy kövesse példáját. A nemzeti életben nagyban fokozta a biztonság érzését az a tudat, hogy nekünk ilyen nagyszerű férfiaink vannak tartalékban. [...] Ragyogóan eszes ember volt. Bár rengeteg sokat tanult és tudott, szelleme mégis szabadon szárnyalt, nem kötötték dogmák és elméletek. Azt hiszem, hogy az igazi barátságot nem ismerte, de jó lábon élt az egész világgal, őt pedig mindenki szerette és csodálta."
Nem vitás tehát, hogy a 90 éve elhunyt államférfi, aki a legtöbbünk számára alighanem a Wekerle-telep névadójaként ismeretes, kiérdemli figyelmünket, s hogy kívánatos lenne többet megtudnunk róla. Szívesen olvasnánk, mondjuk, egy Wekerle munkásságát tárgyaló friss vagy akár régi monográfiát, de még tán egy könnyű kézzel megírt, színes életrajzot is. Sajnos a Helikon által kiadott, szemre egyébiránt roppant gusztusos kötet egyik igényt sem képes kielégíteni, sőt inkább fokozódó elégületlenségre készteti olvasóját. A munka alapszövegét ugyanis a Wekerle család egykori házitanítója, a jogász és a Szegedi Kenderfonót vezérigazgatóként irányító Görög Staub Károly készítette el, méghozzá az amúgy is szellős szakirodalmi tájékozódást a harmincas évek elejénél lezárva. Az ő több évtizedre elárvult szövegét azután Patay Géza, Wekerle dédunokája formálta közös kézirattá: G. S. K. munkáját "átdolgozva, a mai olvasó számára élvezetesebbé téve, kiegészítéseket beleépítve, illetve néhány részt kivágva belőle...". A végeredmény egy félig-meddig műkedvelő életrajzi kötet lett, amelyből nemcsak a bevezetőnkben idézett mondatok és jellemzések hiányoznak, de nagyjából az alapos áttekintés, a megbízhatóság, mi több, a komolyan vehetőség esélye is. Mert hát mit kezdhetünk 2011-ben az olyasforma megállapításokkal, mint például: "Ne felejtsük el, hogy Ferenc József és Kossuth Lajos között áthidalhatatlan ellentétek voltak." Vagy állhat-e ilyen indítás a Wekerle középítkezéseit tárgyaló szakasz élén: "Lökjük el magunktól a sátánt, aki az eredendő bűnön túl is nyomunkban jár, s igyekezzünk fel a magasba, ahol az ember szabadabban, a földi hibáktól mentesebbnek érzi magát."
Az eseménytörténet mára jócskán elavult előadását (ami már a harmincas években sem keltett volna lelkesedést a történettudomány művelőinek körében), valamint a kicifrázott közhelyek sorjázását Wekerle beszédeinek részletei szakítják meg - hol kapcsolódva a tárgyalás menetéhez, hol magyarázgatás nélkül kimásoltatva a Képviselőházi Naplóból. Mégis, a kötet lapjain ezek a máig imponáló okosságú és lendületű politikusi megnyilvánulások érdemlik ki leginkább a figyelmünket. Kár, hogy a történészi közreműködést és kontrollszerkesztést nélkülözni látszó munka még itt is hibázik: például a Wekerle 1906. május 30-i programbeszédeként hosszan idézett szöveg sajnálatos módon egyáltalán nem Wekerle 1906. május 30-i programbeszédéből való. Bár ezen meglepődni talán ildomtalanság is egy olyan könyv olvastán, ahol a Szeged című passzusban nem esik szó a mondott városról, s ahol a névmutató nincs tudomással Mikszáth Kálmán kötetbéli említéséről. S ahol végezetül Wekerle személyiségéről és magánéletéről ilyen mélyenszántó mondatokat találhatunk: "Ha felszállt a villamosra, hát az összes utas őt figyelte, s mivel ő mosolygott, mindenkit jókedvre derített." Vagy ahogyan az Wekerle öreg szolgájának összefoglaló értékelésében áll: "Nagyuram hatalmas egyéniségében a legnemesebb emberi tulajdonságok összpontosultak."
Helikon, 2011, 320 oldal, 4990 Ft
