Magyar Narancs: A Zsámbéki Zúzók frontembere vajon mit gondolt annak idején a zenés színházról, a musicalről vagy éppen az operettről?
Dolhai Attila: Amikor a kilencvenes években a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán összehoztuk ezt a zenekart, akkor nekem még a rockzene jelentett szinte mindent. Egészen idegen világnak tűnt az operett, az Operettszínház, s egyáltalán: nem volt különösebben élénk kapcsolatom a színházi kultúrával. Az akkori lázadó énem túlságosan jól fésültnek és rendezettnek, vokálisan pedig sokszor gyengének érezte a zenés színházi produkciókat. Az Operettszínház vagy akár a Rockszínház egy számomra teljesen közömbös stílust képviselt.
MN: És mitől változott meg ez a hozzáállás?
DA: Amikor a tomboláson, a lázadáson túl már többet szerettem volna kapni a zenéléstől, s amikor azt reméltem, hogy "szárnyára vesz majd a hírnév", akkor kezdtem el más irányokban is tájékozódni. A rockzene hozott sikereket tehetségkutató versenyeken, a Merlin együttes tagjaként felléphettem a Népstadionban az Omega előtt, de az igazi nagy áttörés elmaradt. A főiskolás éveimnek is a végén jártam, s lassan döntenem kellett, hogy tanítani fogok, vagy pedig kitartok valamiképpen a zenélés, az éneklés mellett. Csak ekkor jött be a képbe a zenés színház.
MN: Ez így kimondottan pragmatikus döntésnek tetszik.
DA: Az is volt, ugyanakkor szerencsémre nagyon hamar megismerkedtem Keróval, az ő zenés színházi gyakorlatával, ahol volt helye annak a vadságnak, amit a megelőző éveimből magammal hoztam, s amit máig próbálok egy-egy gesztussal vagy hangütéssel belecsempészni az alakításaimba. Kero az ezredfordulón egy miskolci Elisabeth-produkcióban rendezett engem, s az ő hol pedagógusi, hol meg atyai-mesteri irányítása alatt fedeztem fel, hogy izgalmas és vonzó a színészi munka, s hogy a színpadon valóban kiteljesíthetem magamat. A Színművészeti felé is az ő tanácsára indultam el 2001-ben. Aztán ahogy készültem a felvételire, úgy egyre érdekesebbnek találtam ezt a világot, és miután majdnem túlkorosként felvettek, egyre fontosabbnak éreztem a módszeres tanulást. Mert bár a külső szemlélők - így az osztályfőnököm, Kerényi Imre is - biztosra vették, hogy nekem lesz helyem az Operettszínházban, ahol már növendékként főszerepeket kaptam, azért én nagyon is a tudatában voltam a saját színészi hiányosságaimnak. Még a pályám kezdetén gyakran előfordult ugyanis, hogy kellő eszközök hiányában görcsösen, bizonytalanul játszottam, hogy nem tudtam mindent megvalósítani a rendezői instrukciókból. Én énekesként közelítettem a színház felé, és beletelt néhány esztendőbe, amíg a prózai készségeimet, a színpadi játékomat már nem választotta el látványos szintkülönbség az énektudásomtól. Nagyot ugorva: ennek volt kemény és, azt hiszem, sikeres próbája az elmúlt évadban a Koldusopera Bicska Maxija. Csehovot talán még nem játszanék, de már szívesen megpróbálkoznék egy tisztán prózai szereppel is. Ám az az igazság, hogy túl a zenés színjátszással szembeni előítéleteken a prózai rendezők félnek is tőlünk: félnek attól, hogy nem tudnánk megérteni egymást. Pedig a zenés színházi színészek eredendően szigorú fegyelemhez vannak szokva, hiszen a zene vagy épp a koreográfia engedelmességet követel, és ez hasznosítható színészi erény lenne másutt is. Olyan jó lenne, ha egy kicsit nyitottabbak lennénk egymás iránt itt a színházi világon belül!
MN: A zene vagy a koreográfia egyrészt érzelmi intenzitást, felfokozott hangulatot teremt a színpadon, másrészt többszörösen is behatárolja a színészi mozgásteret. Mennyire nyílik lehetőség ilyenkor a hagyományosan értett emberábrázolásra?
DA: Nekünk itt egy többszörösen behatárolt, ha tetszik, "kötött üzemmódban" működve kell feltalálnunk a magunk színpadi szabadságát. Ahogy a prózai előadások esetében, úgy nálunk is sok minden a tempón múlik, csakhogy ez a tempó a mi esetünkben a legtöbbször nem változtatható. Most konkrétan a Miss Saigon előadásában Kero a musical nagy, érzelmileg és dramaturgiailag egyaránt kiemelt csúcspontjai között szabad közlekedést engedett nekünk: a színészi eszközökben, a hangütésekben szabadon válogatunk, csak eljussunk a kellő színészi intenzitással az egyik ponttól a másikig. Ebben hihetetlenül sokat segít a zene. Én hajlamos vagyok ugyan az énekelt szöveget prózaként kezelni, s így olykor széttördelni a verssorokat és a jeleneteket, de ha a rendező - mint ezúttal is - rávezet az ív, a zene által meghatározott egyetlen nagy ív felismerésére, akkor összeáll az egész történet, s benne az én figurám is. És ilyenkor már nincs külön prózai és énekes szakasza a szerepemnek, hiszen összekapcsolódnak és természetesen váltanak át egymásba a regiszterek.
MN: A korábban már említett előítéletek leginkább az operett műfaját sújtják, s alighanem az egykori rockernek is az operett lehetett a zenés színház legtávolibb régiója. Milyen érzés ma bonvivánnak lenni?
DA: Nem tagadom, színészileg és - mondjuk úgy - lélektani szempontból is komoly kihívást jelentett számomra az operett. Mert ugye nagyon csillog, nagyon mesés, nagyon sok körülötte a külsőség - de igazi nagy érzések és meghatározó alapkonfliktusok is ott rejlenek az operettekben. Különös szerencsének tartom, hogy az első ilyen szerepemet Huszka Jenő Lili bárónőjében nem a nagyszínpadon, hanem az Operett Raktárszínházában játszhattam. Maga az intim közeg meg a nézők közelsége az első pillanatban rengeteget levett a külsőségekből, s letisztult játékra kényszerített mindnyájunkat: mert ami itt nem igaz, az azonnal lelepleződik, és a pillanatnyi diszpozícióink is rögtön érzékelhetővé válnak. Ebben az előadásban tehát úgy lehettem elsőre bonviván, hogy egyáltalán nem kellett bonvivánnak lennem. Azután jött a Csókos asszony, majd a Bajadér, ebben az évadban pedig majd a Cigányszerelem, és én időközben rájöttem, hogy nekem sohasem a bonvivánt, vagyis nem a szerepkört kell eljátszanom. Nekem mindig az adott szerepet kell eljátszanom, amit aztán a kivitelezés minősége, a színészi vonzerő, valamint az operett dramaturgiája meg a rendezés bonvivánként mutat majd fel a közönség számára. Jó esetben.
MN: A zenés színház életkori szempontból is kötöttebb a prózai színháznál: musicalsztár vagy épp bonviván csak bizonyos életkorig lehet az ember. 34 évesen mennyire foglalkoztat a jövő kérdése?
DA: Foglalkoztat, és sok minden forog is a fejemben, de konkrét képem egyelőre nincs erről. Dilemmák vannak: maradjak az éneklésnél, vagy közelítsek a prózához? Tanuljak-e majd tovább, mondjuk dramaturgnak vagy zenés rendezőnek? Mindenesetre most még egy darabig szeretném megélni és élvezni azt a helyzetet, amiben vagyok. Azután az élet remélhetőleg elhozza majd számomra az új lehetőségeket.
