"Milyen csodálatosnak, fényesnek és méltóságteljesnek látszott minden. Szívem megdobbant. Ez hát a nemzet törvényhozása. Ez a szent csarnok. Kéjjel szíttam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté; szemem gyönyörködve indult meg véges-végig a padokon. Imitt-amott fölbukkant egy-egy ismerős arc, melyet láttam már valami képes lapban. Hogy elméláztam én ezeken! Érdekelt koponyájuk alkata, szemeik pislogása, kezeik mozdulata. Istenem, istenem, mit érezhet a szívében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt! Az egyik oszlop éppen aludt."
Mikszáth Kálmán az 1890-es évek közepén emlékezett vissza ily finoman távolító iróniával legelső, 1882-es tudósítói látogatására a képviselőház írói karzatán. Bő évtizeddel az eseményt követően s a karzatról immáron rég "feljutva" a kormánypárt padsoraiba az író két véletlen köré rendezte országgyűlési karcolatainak genezisét. Az első a Pesti Hírlap állandó tudósítójának, Törs Kálmánnak helyettesítést igénylő betegsége volt, míg a másik - Mikszáth ellopott télikabátja. Az ülés alatt ugyanis valaki meglovasította a prémgalléros ruhadarabot, s utóbb ez a "kabátlopási ügy" kényszerítette Mikszáthot arra, hogy a nyomozás haladása után érdeklődve rendre vissza-visszatérjen a tetthelyre, egészen addig, míglen végképp oda nem szokott a Sándor utcai képviselőház (a mai Olasz Kultúrintézet) tájékára.
Az anekdota úgy, amint van, persze túlontúl kerek: ha a télikabátnak valóban nyoma is veszhetett valamikor, azért Mikszáth bizonyosan korábban, már 1881 szeptemberében megkezdte parlamenti karcolatainak gyártását. (Az esetet jóval Mikszáth halála után személyes emlékként újramesélő özvegy visszaemlékezései pláne még egy évvel arrébb tolták a balszerencsés első látogatás megtörténtét, nyilván hogy az kronológiailag összefésülhető legyen az író és Mauks Ilona második házasságkötésének dátumával.) Az 1881-es választást követően összeült országgyűlés menetét tehát már Mikszáth rajzolta a Pesti Hírlap olvasói számára: előbb névtelenül, majd pedig bevett, a XVII. századi francia burleszkszerzőre visszautaló álneve alatt, mint Scarron. A konkrét ülésnapok eseményeitől sosem teljesen elszakadva, s mégis mindinkább fölfedezve az írói és humoristai alapanyagot a plénumon ágáló képviselőkben, kormánypárti mamelukokban, sokfejű függetlenségiekben és habarékpárti apponyistákban egyaránt.
"Szörcsög benne a liberalizmus"
A Tisztelt Házból több évtizedes karcolatsorozata rendkívüli népszerűségre tett szert a korban, s nagyban növelte Mikszáth tekintélyét is, az olvasók körében csakúgy, mint a képviselőház falai között. Mert bár ma már az ilyesmi elképzelhetetlen, tény: Mikszáthra nem haragudtak meg a nagy, de még a kis formátumú politikusok sem. Jóllehet karcolataiban amúgy olyan épületes szamárságok megörökítőjévé vált, mint a mandátumvizsgálatra tévedésből a választási számláit is benyújtó patikus-képviselő, Róth Pál szállóigéje: "Mindnyájan egy anyának vagyunk a testvérei!" Vagy éppen a szabadelvű arisztokrata, gróf Karátsonyi Guidó keresetlenül cinikus kiszólása: "Mégiscsak szebb az, ha az ember készpénzen veszi a mandátumot - legalább nem tartozik érte!" Tisza Kálmán miniszterelnök, azaz a Generális szögletessége és közismert pongyolaságai, a dúvad zseni, Szilágyi Dezső pszichopatára hajazó magaviselete, a függetlenségi Ugron Gábor végeérhetetlen szónoklatkígyói s a pillanatnyi lázadásukban is oly szerény mamelukok szavai ("Hiszen a birka csak birka, de mégis topog a lábával.") mind-mind odakerültek A Tisztelt Házból lapjaira - felháborodás helyett országos tetszést keltve. Mert a dualista politikai élet örökös szerepjátszásra és travesztiára hajlamosító közege nemcsak serkentette Mikszáth ironikus-gunyoros beállítódását, de értette és élvezte is azt, s ezzel a politikai bennfentes információkra vágyó közvélemény sem volt másként.
A tudósítói munkáját még többé-kevésbé ellenzéki pozícióból megkezdő Mikszáth 1887-től immár a kormányzó Szabadelvű Párt képviselőjeként írta tovább karcolatait. Ettől kezdve még inkább belátott a politikacsinálás kulisszái mögé, a folyosói és klubélet világába, ám a "karzat látszögét" - mint arról a karcolatait elemző Fábri Anna írt - új pozíciójában is váltig megőrizte. Ennek csupán látszólag mond ellent, hogy Mikszáth az 1890-es évek első felében egyrészt érzékelhetően sarkosabb politikai állásfoglalásokat fogalmazott meg karcolataiban, másrészt pedig életre hívta parlamenti írásainak egy új elbeszélői énjét: Katánghy Menyhért országgyűlési képviselőt, a naplóbíráló bizottság tagját, aki okkal-móddal vidéken felejtett nejének, Klárának küldött naiv-kaján sajtóleveleiben beszélte ki a nagypolitika eseményeit. Az utóbb rövid úton szépirodalmi alakká növekedett (lásd: Két választás Magyarországon) Katánghy, illetve az író-képviselő Mikszáth ugyanis a XIX. századi magyar liberalizmus egyik legnagyobb csatájába, az ún. egyház-politikai harcokba vetette bele magát, olykor még az iróniát is felülíró elkötelezettséggel. A polgári házasság és az állami anyakönyvezés bevezetése, a vegyes házasságok, valamint a zsidóság teljes egyenjogúsítása olyan kérdésekké váltak ez idő tájt, amelyek nemcsak lendületbe hozták a szabadelvű kormánypártot ("A párt, mondom, harcra kész, s csak úgy szörcsög benne a liberalizmus."), de rövid időre még az országgyűlés amúgy végzetesen meddő közjogi frontvonalát is elsöpörték.
"Halálával tette magát érdemessé"
E megkésettségében is jelentős törvényhozási aktus mellett a XIX. század utolsó évtizede, majd a századforduló fölszámolta a Mikszáth számára - íróként és magánemberként egyaránt - oly fontos, ismerősen vidékies, patriarchális képviselőházi közeget. A témáit gyakran a képviselőtársaitól nyerő, költött alakjait pedig az országgyűlés termeibe is elkalauzoló (pl. Új Zrínyiász) író karcolataiból ezekben az években jól kiolvasható a megütközés a parlamenti küzdelem gyors ütemű eldurvulása felett. Mint például midőn az első nagy ellenzéki tiltakozó kivonulásra reagált: "Olyan furcsa lett a Ház. Az egyik oldal tömve, a másik oldal üresen. Olyan különös lett a Ház, mint egy állkapca, amelynek az egyik sor fogát kiverik. Megdöbbentő volt ez az üresség. Mintha egy temető tátongna előttünk." A parlamenti obstrukciók szakadatlan és egyre botrányosabb sora mindinkább nosztalgikus irányba terelte a napi tudósításokkal immár felhagyó Mikszáthot, aki a Szabadelvű Párt véghanyatlását a pártklub históriáján keresztül beszélte el. Az egykori Duna-parti Lloyd-palotában tanyázó klub (amelynek Deák Ferenc szobra jellemző módon csak a hátát volt hajlandó mutatni) kedélyességével egy elsüllyedt világot képviselt, ahol a párt aktuális állapotát az egymást követő kártyadivatokon keresztül is ki lehetett ismerni, s ahol a tarokkjáték kulcsfiguráját, a skízt megtehették "pártunk kiemelkedő alakjának". S ahol a klub bentlakó ősmamelukja, "Ucsu" még így okoskodhatott: "Akármi lesz is veletek, akárhova sodorja is benneteket a politika, én ezekben a helyiségekben maradok, és amelyik párt ide fogja jönni, annak leszek övé tagja." Ha kinevette vagy legalább megmosolyogta is elvérzett pártját, azért Mikszáth mégis némi büszkeséggel írta le a szabadelvűek korszakos kormányerejéről: "a halálával tette magát érdemessé, hogy éljen". A szabadelvű pártklub és a Sándor utcai képviselőház - ez volt és maradt A Tisztelt Házból világa, mert Mikszáth a neogót palotát sosem tudta megkedvelni, s a szíve visszahúzta az eredetileg is csupán átmenetinek szánt gyűlhelyre, ekképp sommázva a két képviselőház, a régi és az új radikális építészeti és közéleti különbségét: "ott a fal volt malterból, emitt a politika".
