"Nem azt kellene hangoztatni [...], hogy a magyarok nem ismerik a történelmüket. Az oroszok, az ukránok sem ismerik a magukét! Az a lényeg, hogy valamiből táplálkozni kell. Lehet a kudarcokból is, de a meséink, az álmaink is az identitásunk részét képezik." A debreceni Csokonai Színház Háry-produkciójának kísérőfüzetében áll Vidnyánszky Attila eme gondolata, amit a Margitszigetre települt előadásról írván nem az igencsak vitatható kiindulópont okán idézünk, s persze nem is annak bizonyságául, hogy ha a rendező tüntetőleg és deklarált módon mellőzi is a kritikaolvasás tevékenységét, azért a kritikus nem mondja fel ily könnyen az olvasóviszonyt. Hanem mert ez a gondolat a Háry János kurrens előadásának középpontjába kerül: kollektív összekapaszkodás a mítoszban, a mesében, a szépítő álomban. Elsősorban erről szól Vidnyánszky Háryja, s ez az irány alkalmasint Kodály Zoltán szerzői szándékával is egybevág. A színpadi Kodályéval egészen bizonyosan, merthogy a szalmafödeles nagyabonyi kocsmában mintha éppen maga a fiatal komponista lenne a furfangos diák, aki fonográfjával szorgosan gyűjti a nép ajkán termett dalokat és a költészetté nemesült, identitásteremtő élethazugságokat. Az öreg Háry bátya és a falu közös történeteit, hiszen az obsitos huszár kalandjait ezúttal a kocsmában tanyázók apraja-nagyja játssza el: nem annyira a Mohácsi-féle Egyszer élünk... János vitézt próbáló kisközösségének hasonlatosságára, inkább a Háry létező szerep-összevonási gyakorlatának kiterjesztésével.
A falu népe márpedig echt mesejátékot játszik, s ez a döntés ugyancsak hű a darab szelleméhez, még akkor is, ha amúgy ez a gyermekded jelleg kezdettől fogva a Háry legfőbb gyöngéjének látszik. Mert bár Kodály a népdalok és népzenei motívumok (meg a Bihari-féle verbunkos muzsika) zseniális, újraalkotó fölhasználásával jócskán a daljáték zsánere fölé célzott, ámde a szüzsé és különösképpen Harsányi Zsolt és Paulini Béla (a kísérőfüzetben és a színlapon valamely megmagyarázhatatlan okból Paulini János szerepel) álnépies, avítt és a katonai németségben dúslakodó klapanciái időről időre visszarántják az autentikus dalok szárnyalását. A debreceniek előadása vállalja e nyilvánvaló szintkülönbséget, sőt a sok ismétléssel és túlzó mókával (jóval és rosszal egyaránt) még rá is játszanak a mesére. Az Olekszandr Bilozub kenyér-, bagett- és mézeskalács-alapú díszletei között tobzódó sokaság játéka egyszer még a nézőtérre is kicsap, amúgy egy atipikus módon gyenge és Európán revánsot vevő térképolvastató heccel.
A játékban háromnemzedéknyi Háry vesz részt: a kalandokat újramesélő, a kulcspillanatokban a szöveget is előmondó idős obsitos (Miske László), a huszárbravúrok mesei jelen idejének nyalka fiatalembere (Haja Zsolt), valamint egy fiúcska - az öreg Háry kisunokája (Dremák Artúr). Valóságos főszereplő ő, játszik és táncot igazít, beint, vagy éppen serdületlen rezonőrként ügyel a színpad széléről. Vidnyánszky nem először teremt vagy legalábbis emel ki különálló gyermeki nézőpontot operarendezéseiben (mint azt legutóbb a Borisz Godunovban tette), ám ezt az egyszerre roppant hatásos és némiképp didaktikus megoldást még sosem fogadtuk ily egyértelmű tetszéssel: részint a gyermekszereplő táncban is kicsattanó tehetségének, részint az effektus helyénvaló, vagyis ideillő voltának köszönhetően.
A főszerepekben felléptetett operaénekesek derekasan megküzdenek az énekszámok között hosszan terjengő prózai dialógusokkal, s még olyan is akad közöttük, aki egyenesen lubickolni látszik a kollégái számára azért inkább sivatagnak tűnő zene nélküli szakaszokban. Az ármányos Ebelasztin bárót adó Cselóczki Tamás ez az énekes színész, aki mintha jóval otthonosabban mozogna ebben a rímekkel gazdagon kihányt szerepben, mint a hősi színezetű tenorszólamok bármelyikében. Mi több, egy ízben még akrobatikus ügyességéről is tanúbizonyságot tesz, midőn a szobafestők módjára létrán lábalja át és körbe a színpadot. A címszerepet alakító Haja Zsolttól ilyesmit nem látunk: ő huszárosan dülleszt, bárha a jelenléte nem árasztja magából a kackiás hetykeséget meg a teremtettéző virtust. Háry módra szólván: ich melde gehorsam, Haja Zsolt operaénekes, és nem pedig óbester. Kulturált és szép színű baritonja mindenesetre remekül szól, csak hát ebben a szerepben olyan elődök után lát az énekléshez, akik a szólam vitézi és népi ízeit is készségszinten hozták. A kardos menyecskét alakító Kun Ágnes Anna valamelyest hitelesebb Örzse, már amikor kikelhet magából, s nem kell a szólam szívfájdító - egyszerre személyes és kollektív - líráját megkísértenie. Bódi Marianna tüchtig Mária Lujza, míg Wagner Lajos slágerszáma ("Ó mely sok hal terem...") után szinte a statisztériába beolvadó Marci bácsi. A színpadi történéseket és a debreceni zenekar játékát összehangoló Kocsár Balázs a Háry-előadásokon gyakorta elhagyott s ezúttal némiképp széttartónak bizonyuló nyitányt követően sikerrel látta el operakarmestert próbáló föladatát.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 8.
