Musical - Szupcsinger - Bolba Tamás-Galambos Attila-Szente Vajk: Csoportterápia

Zene

Belsősök nyertek - e sorok írója szégyenszemre mindössze ennyit tudott a Madách Színház 2009-ben kiírt, tavaly pedig annak rendje és módja szerint, az eredményhirdetéssel már le is zárult musicalpályázatáról. Mi tagadás, ez az információmorzsa, valamint a zsánerrel ("új magyar musical") szemben táplált szűkkeblű, ám aligha teljesen megalapozatlan előítélet nem ígért éppen átütő élményt a Csoportterápia című "mjuzikelkámedi" bemutatójának estéjére. És mégis: Bolba Tamás, Galambos Attila és Szente Vajk közös munkája az évad legszórakoztatóbb, ötletekben sziporkázóan gazdag zenés színházi produkciójának bizonyult.

Belsősök nyertek - e sorok írója szégyenszemre mindössze ennyit tudott a Madách Színház 2009-ben kiírt, tavaly pedig annak rendje és módja szerint, az eredményhirdetéssel már le is zárult musicalpályázatáról. Mi tagadás, ez az információmorzsa, valamint a zsánerrel ("új magyar musical") szemben táplált szűkkeblű, ám aligha teljesen megalapozatlan előítélet nem ígért éppen átütő élményt a Csoportterápia című "mjuzikelkámedi" bemutatójának estéjére. És mégis: Bolba Tamás, Galambos Attila és Szente Vajk közös munkája az évad legszórakoztatóbb, ötletekben sziporkázóan gazdag zenés színházi produkciójának bizonyult. Maroknyi lelkes fiatal - a sajtóban ezzel a fordulattal szokás megcukrozni a tehetséges, ám a professzionalizmust nélkülöző vagy azt direkte elvető ifjonti nekiveselkedések félsikerét vagy egész kudarcát. Most azonban szájhúzás nélkül emlegethetjük a lelkes fiatalokat, akik profin, a zenés színházi hatásmechanizmusokat kitanulva életre hívtak egy valóban ifjú előadást. S mert a hazai musical-, operett- és operajátszás tájékain amúgy általában a lezser hatvanas direktorok, a fáradhatatlan hetvenes rendezők meg az örökifjú nyolcvanas átírók szavatolják a mindenkori naprakészséget és a fiatalos jelleget, ezért a természetes élményért csakis hálásak lehetünk Szente Vajknak és társainak.

A Csoportterápia frissessége annál is meglepőbb, hiszen első pillantásra is felmérhető, hogy a darab figurái és szituációi roppant ismerősek, ha nem is a való életből, de ezernyi vígjátékból és sitcomból bizonyosan. Szinte egymás sarkára hágnak a komikus és tragikomikus közhelyek, legyen szó akár a pszichikai problémák göngyölítéséről, akár a cselekményfordulatok poentírozásáról. Egy kóros hazudozó, egy üldözési mániás, egy amnéziás, egy hipochonder, egy boldogtalan született feleség és egy végletesen effeminált balettkaros - így áll össze a hevenyészett önismereti csoportterápia gárdája, s az igazat megvallva ebben a felhozatalban nem könnyű meglátni az eredeti sztori és a felvillanyozó előadás esélyét. Csakhogy Galambos Attila és Szente Vajk oly rokonszenves kreativitással variálja a fent említett toposzokat, s hozzá annyi elevenséggel lubickolnak a beszélt nyelv regisztereiben, hogy az fegyverletételre készteti a kritikust. Szupcsinger és fantörpikus már a szereplőnként figurához igazított prózai szöveg is, a dalokban pedig az elmaradhatatlan mesterkedő (pl. a kövérség körülírásait halmozó vagy a számítástechnika fordulatait összeillesztő) passzusok nemritkán valóságos színpadi költészetbe csúsznak át. Olvasva, úgy lehet, alig-alig érvényesül, ám a színpadon éppen nem téveszt hatást mondjuk az informatikus férje elhidegülésén búsuló asszonyi panaszdal a reset - szeret szavak összecsengetésével, s a kérdéspanelt idéző "igen, nem, mégse" zárlattal.

Mindehhez Bolba Tamás ugyancsak közhelyekből építkező, szellemes és olykor líraian meglóduló zenét szerzett. Alkalmazott melódiái igazi színpadi zenék: ha kell, a musical egész tájegységét bekalandozzák (mint a műfajt és annak belvilágát parodizáló önironikus számban), ám ha kell, valódi slágerként figurálnak, megrendítően tiszta és szomorú pillanatokat teremtve.

A Harangi Mária rendezésében és Romvári Gergely puzzle-alapú díszletei között mozgó színészek láthatóan a Csoportterápia elkötelezettjei: hat közel egyenrangú, remek alakításból áll össze az élményszerű csapatjáték. A leghálásabb szerepe vitán felül Nagy Sándornak van, jóllehet 2 és fél órán át hozni a langyosan sziszegő, identitásában zavart táncosfiút nyilvánvalóan ízlést próbáló feladat. Ám Nagy Sándor túláradó lendülete, önreflexív játéka és kimeríthetetlen bohóckedve nemhogy bocsánatossá, de éppenséggel frenetikussá teszi azokat a gesztusokat, amelyekre amúgy visszakézből a ripacséria bélyegét üthetnénk. A másik két férfiszerep szolidabb regisztert kíván, s a ciklikus amnéziában szenvedő Simon Kornél éppúgy helytáll a posztján, akárcsak a darabban többszörösen érdekelt, a színpadon félénk betegségmániást adó Szente Vajk. Mi több, Simon Kornél ezúttal felszabadultabban és formátumosabban létezik a színpadon, mint eddig bármikor: alakításának a jó kiállás végre nem a teteje, csupán a szolid alapja.

Az este vokális csúcsteljesítménye az egyébiránt színészként is egyre meggyőzőbb Polyák Lilláé, aki a szövegkönyvírók jóvoltából nagy ívű, már-már dívateremtő számát a "bocsi, csak úgy kijött" fordulattal szeghette be. Polyák finom és tartózkodó jelenlétének ellensúlyát Dobos Judit biztosította: teljes testtömegével hengerelve, magát hol titkos ügynöknek, hol meg ombudsmannak lódítva. Közhely ide vagy oda, Dobos figurája életes nőszemély, aminthogy túlzásaiban is váltig ismerős az örökös sértettségbe menekülő, mindenét restellő Jetti alakja. Ezt a pszichiátriai esettanulmányt a bemutató estéjén Balla Eszter játszotta: motorikus hisztimonológokkal, elharapott sérelmekkel - és sajnos térdszalagszakadással. Az első táncszám alatt bekövetkezett baleset az előadás hátralévő óráira jószerint székhez szögezte a fiatal színésznőt, aki azonban korántsem pusztán a hősi kitartásáért érdemel elismerést. Ezúton kívánok mielőbbi gyógyulást neki, már csak azért is, mivel szeretném újra megnézni vele a Csoportterápiát!

Madách Színház, június 10.

Neked ajánljuk