"Én csak egyet gyűlölök, a történelmet. A történelmet, ami megöli az embert, a testét, a lelkét egyformán. [...] Igenis, gyűlölöm." A pályakezdő Háy Gyula fogalmazott ily sarkosan, s utóbb, a XX. század sűrűjébe kerülve a sokfelé forgott író egyre növekvő ellenszenvvel szemlélte a történelem működését. Mégis, Háy munkássága mindegyre e világformáló mechanizmusok természetét kutatta, s a históriai nagyságok tucatját színpadra szólító szerzőből végül ugyancsak történeti figura vált: igaz, csupán a mellékalakok sorában.
*
Az abonyi születésű úrifiú 1918-19-ben gyűjtötte be első meghatározó tapasztalatait a történelmi változásokról, midőn Budapesten közelről szemlélhette előbb az oktobrista forradalom, majd a Tanácsköztársaság káoszát. A Műegyetem hallgatója egyhamar maga is az események résztvevőjévé vált: megkezdte agitátori működését, s nagyban adta és vette a leckéket vulgármarxizmusból, freudizmusból, valamint a szexuális fölszabadulás eszméiből. Írni is ekkortájt kezdett, s immár a Tanácsköztársaság bukását követően be is kopogtatott első regényével a Nyugat papos külsejű szerkesztőjéhez, Osvát Ernőhöz. A kéziratból Osvát Háy Gyula dialógusírói tehetségét olvasta ki, s bár ez a megállapítás az ifjú irodalmárjelölt számára akkor kevéssé tűnt hízelgőnek, azért Háy későbbi pályafutása mégis fényesen bizonyította Osvát ítélőerejét. Ez az első zsenge nem maradt fenn, ám a húszas évek második feléről már több hoszszabb-rövidebb írás is igazolja az időközben a weimari Németországban díszlettervezői tanulmányokat végző Háy változatlan írói ambícióját. Így néhány képzőművészeti és építészeti tárgyú recenziója éppenséggel a Nyugat hasábjain jelent meg, 1929-ben pedig kiadták első, címében már a drámaszövegek megjelöléseit idéző felnőttmunkáját. Az 1919-es esztendő hangulatának megidézésére vállalkozó Színhely: Budapest. Idő: tíz év előtt című regény hőse és nyilvánvaló szerzői alakmása, Kádár Iván polgárfiúként és jórészt a testi szerelem hatására válik a Tanácsköztársaság s ezzel együtt a világforradalom eszméjének lelkes, de nem túl kitartó hívévé. A lendületes, bár pongyola elbeszélés mindennemű idealizálás nélkül, s leginkább a suta főalakon ironizálva mutatja be a forradalmas időszakot, és ez az ábrázolás sem a kor ellenforradalmi kurzusába, sem utóbb a Tanácsköztársaságot glorifikáló szocialista irodalom kánonjába nem illett bele.
Háy Gyula regénye nem keltett feltűnést itthon, ám kisvártatva annál nagyobb siker várt Julius Hayra a német színpadokon. A Drezdában és Berlinben kitanult díszlettervező ugyanis végre nekilátott a drámaírásnak, s egy csapásra Weimar végnapjainak egyik legsikeresebb színpadi szerzőjévé vált. 1932 októberében Breslauban mutatták be Háy Luxemburgi Zsigmondról írott történelmi drámáját, s az Isten, császár, paraszt alig pár nappal később már Berlinben, Reinhardt színházában is a közönség elé került. A darab rögvest politikai üggyé lett: más-más okból, de a nácik épp úgy tiltakoztak ellene, mint a politikai katolicizmus képviselői, míg a liberálisok és a baloldal szószólói szenvedélyesen méltatták a drámát - Németország határain kívül és belül egyaránt. A mából visszaolvasva az Isten, császár, paraszt legérdekesebb vonásának a mű jól formált és mindvégig színpadszerű okossága tetszik, ami a történelmi témát csakúgy az első pillanattól fogyaszthatóvá teszi, akár a drámaszövegben többször is kihangosított történelemelméleti vonulatot. Ez a marxista tételeket visszhangzó, ám mégsem didaktikus irály egyre a jó és rossz szándékot hírből sem ismerő, a véletlent is uralom alá hajtó történelemformáló erőket tárja elénk: velük szemben Zsigmond nagystílű és a mindenkori színész számára jutalomjátékul beillő figurája csak vereséget szenvedhet.
Háy ekkor már a német kommunista párt tevékeny munkása: Stefan Faber álnév alatt végzi agitációs munkáját,
tüntet és sztrájkőrséget áll
Brecht mintájára és egyszersmind Brecht felesége, Helene Weigel számára pedig dalszövegeket ír egyszer a gázháború ellen szót emelve, másszor a társadalmi termelés és az egyéni kisajátítás témáját balladásítva. Hitler hatalomra jutását követően így értelemszerűen távoznia kell Németországból, s a német nyelvterületen magának nevet szerző Háy új lakhelyéül Bécset választja. Itt ugyancsak a mozgalom sűrűjében marad: Brechték mellett a bolsevik panoptikum olyan alakjai tűnnek fel Háy tágabb környezetében, mint Kim Philby vagy Péter Gábor. (Az utóbbi férfiú éppenséggel az előbbi beszervezőjeként, ha hihetünk Háy memoárjának.) A bécsi munkásfelkelés vereségét követően azután a rendőrség lekapcsolja Háyt, s az írótársainak közbenjárására szabadon bocsátott emigráns Ausztria elhagyására kényszerül. A következő állomás Svájc lesz, ahol a század másik magyar származású és ekkor még ugyancsak kommunista bolyongója, Arthur Koestler osztja meg vele társaságát: "keresztülvonult Európán egy bőrönddel, tele be nem mutatott színdarabokkal, amelyek vagyonát és jövőjét jelentették" - jellemezte a harmincas Háyt a visszatekintő Koestler.
1935-ben azután Háy a Szovjetunió felé veszi az irányt, ahová már többször is invitálták, s ahol műveinek kiadásával, színdarabjainak bemutatásával kecsegtetik. Az író az elkövetkező évtizedet Sztálin államának vendégeként tölti: beteljesületlen terveket kovácsol különböző filmek leforgatásáról (a szintén emigráns Piscatorral és a nagy Pudovkinnal), s próbálja túlélni a Komintern által benépesített moszkvai Lux Szálló ádáz intrikáit. A német és a magyar emigrációval egyaránt kapcsolatot tartó Háy legfőbb mentorának ezekben az években Wilhelm Pieck, az NDK majdani államfője számított, míg életének első számú megkeserítője az ekkor még kecskeszakáll nélküli német elvtárs, Walter Ulbricht volt. Háy mindenesetre átvészelte ezeket a halmozottan nehéz éveket, s ami a legfőbb, befejezett két figyelemre méltó drámát: a Tiszazugot és a Pulykapásztort. Az Abonyban felcseperedett, zsidó hátterű szerző a népi írókat megszégyenítő légkörteremtő erővel és hitellel ábrázolja a birtoklási vágytól űzött, férjmérgező asszonyok közelmúltbéli történetét, s a mérget kimérő bábaasszony, Képesné hideglelős figurájával ismét csak nagy színházi szerepet teremt. A tragikomikus hangvételű, groteszkbe hajló Pulykapásztor olyasforma képet ad a vidéki Magyarország világáról, amely gunyorosságával jószerint felülírja a forradalmi tételek leegyszerűsítéseit.
A moszkvai Kossuth Rádiónak dolgozó, magyar hadifoglyokat átnevelő Háy számára 1945-tel érkezett el a nagy és látványos sikerek korszaka. A Budapestre visszatérő író két darabját (Tiszazug, Isten, császár, paraszt) is egyhamar bemutatja a Nemzeti, s a keleti zónában a német színházi élet is sztárszerzőként szerepelteti Háyt. Méghozzá Brecht nemtetszésére, aki a Tiszazugot már a harmincas évek végén pártszerű bírálat tárgyává tette ("Miért nem marxista dráma a Tiszazug?" - tette föl a szónoki kérdést Lion Feuchtwangernek ellentmondva), s aki Munkanaplójában így emlékezett meg a dráma németországi premierjéről: "1948. 10. 23. [...] este háy [sic!] Tiszazugának bemutatója a Deutsches Theaterben. nyomorúságos előadás, hisztérikusan görcsös, nélkülöz minden realizmust."
Háy főtitkár lesz a Szovjet-Magyar Művelődési Társaságban, kiveszi a részét a Párt kultúrharcaiból (a Szabad Nép hasábjain nem sajnálva a "fasisztoid" jelzőt sem egy-egy avantgárd előadástól), s dramaturgi tekintélyével beveszi a filmgyárat, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolát is. Valamint megismerkedik harmadik feleségével, Majoros Évával, aki utóbb holtig hű társa marad az írónak. A sematizmus magyarországi évei azonban Háy tehetségét és tartását is próbára teszik, s az eredmény meglehetősen lehangoló. Megírja az ideiglenes Kossuth híd fölépítésének kommunista regéjét (Az élet hídja), s ezért 1951-ben nemcsak pártkongresszusi dicséretet kap Révai Józseftől, de Kossuth-díjat is. A kínos menetű dráma tetőpontján előbb Gerő Ernő, majd pedig Rákosi Mátyás mondja telefonba a Párt biztató üzenetét, s ennyi lelkesítés eredményeképpen a szereplők immár hittel vallják a színpadról, miszerint "Sztálin akarja, hát nem álom az álom." A legmélyebbre mindazonáltal a magyar írók seregére kirótt kötelező gyakorlat, Rákosi 60. születésnapjának köszöntése juttatja Háy Gyula drámaírói hitelét. Kovács elvtárs című, amúgy ügyesen formált egyfelvonásosának hősei, egy munkáscsalád tagjai 1925 őszén rájönnek, hogy a frissen lefogott Rákosi volt kiadó szobájuk mintaszerű bérlője: "Fogadjuk neked, Rákosi elvtárs: minden erőnkből, eszünket megfeszítve, szívünket megacélozva azon leszünk, hogy újból köztünk lehess. Szeretni fogunk és tisztelni... És követni... Szobánk a te szobád lesz, asztalunk a te asztalod... Családunk feje leszel..."
A kényszer szülte írói és emberi engedményeket jóváteendő Háy 1953-ban Nagy Imre új vonalához szegődött, s egy 1955-ben kikényszerített tétova önkritikától eltekintve ki is tartott a szocializmus demokratizálásának szándéka mellett. Sőt, az Irodalmi Újság hasábjain éppúgy az ellenzék egyik szimbolikus figurájává vált, mint az Írószövetségben. Rajk László újratemetésének napján, 1956. október 6-án jelent meg "Miért nem szeretem?" című viharos sikerű cikke, benne a szabad bírálat követelésével és a védhetetlen pártfunkcionáriusi előjogok megsemmisítő bírálatával. A Kucsera elvtársként nevesített típusbürokrata figurája rövid úton önálló életre kelt, köznévvé vált, s korántsem mellékesen odakerült Háy Gyula pár hónappal később összeállított bűnlajstromára is. Háy amúgy a forradalom napjaiban a pacifikálás szószólójaként ténykedett, s akárcsak a többi ellenzéki, ám kommunista író, szembetűnően háttérbe szorult az Írószövetség vitáiban. Mégis, a Kádárban bízó s a megalakuló MSZMP-nek pártonkívüliként is sikert kívánó Háy volt az, aki november 4. reggelén a magyar írók nevében e szavakkal fordult a nemzetközi közvéleményhez: "Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!"
Ez a felhívás, valamint a Kucsera-cikk előkelő helyet biztosított Háy számára a megtorló hatalom által eltervezett nagy íróper vádlotti névsorában. Az 1957. január 19-én letartóztatott író másodrendű vádlott lett Déry Tibor oldalán, s társaihoz hasonlóan hiába tanúsított rugalmasságot és vállalt némi önbírálatot a vallomásaiban, végül 6 évi börtönre ítélték. (A bírósági procedúrát csúnya mozzanatok sora kísérte: Háyt nyilvánosan megtagadta a lánya, míg a Népszabadságban Rényi Péter olvasta az író fejére ifjúkori kommünábrázolásának vélt ellenforradalmi jellegét.) Háy a börtönben kezdte el írni a történelmi allúziókat egyszerre felébresztő és távlatba helyező Mohácsot, a hitvesi szerelem és a nemzeti tragédia, az örök magyar tehetetlenség nagy drámáját, amelyet azután feleségének ajánlva amnesztiájának napjával (1960. április 1.) datált. Az irodalmi pálya szélére szorított Háy, aki megélhetésének napi gondjairól és a publikálás lehetőségéről a rigid Köpeczi Bélával kényszerült tárgyalni, rögvest két újabb sikerült történelmi színművel folytatta a sort: a Caligula konzullá megtett ménjéről szóló abszurd komédiával, a diktatúra kényszeres véleményváltásait bohóctréfaszerűen jelenetező A lóval, valamint az eldöntetlen "történelmi pillanatot", a korszakváltást rajzoló Attila éjszakáival.
Történelmi drámáit 1964-ben végül megjelentette a Szépirodalmi Könyvkiadó, de színpadra változatlanul csak Háy így-úgy nevesített fordításai kerülhettek, a szerző saját darabjai nem. Külföldön ezzel szemben éppenséggel divatja volt Háynak, akiért börtönévei alatt Nobel-díjasok sora éppúgy interveniált, mint Yves Montand és Simone Signoret. A magyar hatóságok útlevelet adtak a Háy házaspárnak, s Aczél György állítólag azt is nyilvánvalóvá tette, hogy emigrálásuk mindenki számára csak hasznos lehet. Harmadik külföldi útjukról így már nem tértek haza, s a házaspár Svájcban teremtett új otthont magának. Itt élték át Háy nemzetközi sikereinek felfutását, majd lassú elapadását a hetvenes évek elejére. Háy itt látott neki visszaemlékezései (Született 1900-ban) megírásának is, mely memoár imponáló körképet ad a harmincas-negyvenes-ötvenes évek német, szovjet és magyar világáról. Csakhogy az elbeszélő a maga távolságtartó iróniájával sajnálatosan kilúgozza ebből a mindvégig izgalmas szövegből a mégoly nyers őszinteséget. Ez a hol ironikus, hol szarkasztikus, hol meg épp melodramatikus távolítás mindvégig Háy "antikommunista" műveinek jellemzője marad, s a saját börtönélményeit dramatizáló Appassionatából szintúgy kiolvasható, mint befejezetlenül maradt kulcsregénye, a Kucsera töredékeiből.
