A 100 éve született Darvas Szilárd egyik humoreszkjében bukkan fel a címben emlegetett nehézfejű diák, akinek rendesen mindent még egyszer, lassan és szép tagoltan elmagyaráz a tanár, s aki mintha az iskola falain kívül, a színházban és a moziban is az üzenetek első számú címzettje lenne: ő a butuska néző, akinek mindent a szájába kell rágni. Nos, a bemutató estéjén úgy tűnt, Szinetár Miklós operaházi Macbeth-rendezése ugyancsak a bávatag Kelemennek készült, hiszen a dráma mindahány mozzanata legalább két, de még inkább három-négy magyarázattal, értelmezéssel, szövegkiemelő körülsatírozással és vastag aláhúzással került a közönség elé. Az énekes színészek körül majd' mindig fekete vagy épp ellenkezőleg, fehér ruhás táncművészek sertepertélnek, hogy a gyengébb fejűek számára szünetlen fátyoltánccal érzékeltessék a démonok, vagyis a kárhozatos körülmények sors- és történelemformáló tevékenységét. Sőt, Szinetár tanár úr mindjárt a darab legelején a vetítőt is bekapcsolja a demonstráció munkájába, s tulajdonképpen csak örülhetünk, hogy a kivetített képeken kördiagramok helyett legalább gusztusosan didaktikus, kiismerhetőségükben is esztétikus homokanimációk peregnek ki Cakó Ferenc markából. S mert a rendezésnek határozottan megvannak a maga korlátai, hát a kisebb szerepek megformálói időről időre e kihelyezett korlátoktól felénk fordulva fognak az éneklésbe - elvégre nekünk és persze rólunk szól a játék!
A kísérletező kedvű színpadi megoldásoktól, az "öncélú" aktualizálásoktól és az egyéb operarendezői hajmeresztésektől programszerűen tartózkodó produkció mindezzel együtt még bízvást beillene a mértéktartóan konzervatív előadások sorába, ha a kivitelezés sutasága oly gyakran nem írná felül e megengedő értelmezést. A szépen kitalált pillanatokat ugyanis hol a színpadi vonulások már-már parodisztikusan operai esetlensége, hol a jelmezek és díszletek innen-onnanista elegyjellege, hol meg a félig összejátszott gesztusok látványa hatástalanítja. Míg egy-egy valóban poétikusan, de legalábbis ügyesen megkomponált nagyjelenetet (mint amilyen a Száműzöttek kara a IV. felvonás elején vagy a négyfelvonásos mű két középső fináléja) rendszerint ismét csak valamelyik túlgesztikuláló ötlet billenti ki az esztétikai egyensúlyból. A hazafiúi kollektív fájdalom nagy és hontalan kórusa, a Patria oppressa inszcenálása során például az énekkar remek teljesítményét már-már a groteszkbe fordítja át a járulékos látvány: a színpadi süllyesztő sírgödörré átminősített nyílásába hullazsákok sora potyog alá - a félreismerhetetlenül pehelynyi terhek előcipelését, fáradalmas vonszolását követően.
Verdi első Shakespeare-operájának sorsa persze rendesen a két főalak, a címszereplő Macbeth és a főszereplő Lady aktuális megformálóin áll vagy bukik. Ezúttal két nemzetközileg is elismert énekes, Alexandru Agache és Lukács Gyöngyi alakította ezt a két roppant igényes szerepet, s ez előzetesen jó szerencsét ígért a hagyományosan baljós, prózában és operában egyaránt pechtől kísért mű számára. Nos, a román bariton megjelenése ugyan kevés karizmát sugárzott, s játékeszközeiből sem igen telt ki több a szűken konvencionális szerepformálásnál, ám hangja az este során mindvégig, helyesebben fogalmazva egyre inkább meggyőzőnek bizonyult. Lírai, némiképp a Renato Brusonéra emlékeztető hangszíne, szép dallamformálása és a legnehezebb pillanatokban is diadalmaskodó perfekt technikája megérdemelt tetszést aratott, s amíg a bűnös Macbeth végül aláereszkedett a süllyesztőbe, addig szerepének megformálója az utolsó felvonásra kiérdemelte a fölmagasztalást.
Nem vitás, a hazai díva, Lukács Gyöngyi legalább akkora, ha nem nagyobb ünneplésben részesült, mint román kollégája, ám a kritikus ezúttal alig-alig vehette ki a részét a tapsviharból. Lukács szemre valóságos Lady Macbeth, s pár esztendeje még a vokális teljesítménye is grandiózus, bár tagadhatatlanul egydimenziós Ladyt mutatott - szerte a világ operaszínpadain. Sajnos, a március 22-i estén mindebből nem sokat hallhattunk, miután az énekesnő produkciója egy ideje leginkább hangjának túlforszírozottságával, szinte elidegenítő hatású, torz mellhangjaival, a tolerálhatónál jóval nagyobb vibratójával, valamint dallamfrazeálásának makacs problémáival nyugtalanítja pályafutásának figyelmes hallgatóit. Igaztalanság lenne azonban elhallgatni, hogy a bűnébe beletébolyult (és beleőszült) asszony végjelenetében Lukács Gyöngyi teremtett néhány megrendítően szép, vokálisan is imponáló pillanatot.
A mellékszereplők közül az egy-egy áriával is megajándékozott Banquo és Macduff alakítói igen kellemes benyomást ébresztettek: Fried Péter rokonszenvesen szolid, tisztes teljesítménye, illetve a kosovói albán vendég, a fiatal Rame Lahaj vonzó kiállása és erőteljes tenor hangja egyaránt tetszést aratott. Győriványi Ráth György jól összefogta zenekarát, s világos jelzéseinek a színpadi nagy együttesekben az énekesek is komoly hasznát vették. Az operaház kórusát (karigazgató: Szabó Sipos Máté) ezúttal a legjobb formájában hallhattuk.
Magyar Állami Operaház, március 22.
