Magyar Narancs: A napokban véget ér a még az előző vezetéstől átvett 2010/11-es évad az operaházban. A következő, immár saját tervezésű évadban kereshetjük majd egy új koncepció vagy műsorpolitika nyomait?
Győriványi Ráth György: Megbízott fő-zeneigazgatóként azt a feladatot tűzték ki elém és egyúttal én is magam elé, hogy ebben az interregnumban, amíg nincs véglegesített vezetése az operaháznak, biztosítsam a rendezett átmenetet. Vagyis hogy végre - a nyugati operák gyakorlatának megfelelően - a leendő új vezető majd ne az aktuális évad lebonyolításával kényszerüljön foglalkozni, hanem egy-két évvel előbbre tervezhessen, s formálhassa az operaház művészi arculatát. Így én azt vállaltam, hogy a következő két évad programját összeállítom, méghozzá nem merőben új koncepciót teremtve, csupán néhány, döntően hiánypótló változtatást eltervezve. Régen hiányzott például a műsorrendről a Ring, ami most majd egy új Rajna kincsével indul útjára, s a Verdi-repertoárból eddig kimaradt Simon Boccanegrát is bemutatjuk. Valamint visszanyúlva a ház egykori erős Strauss-hagyományához, újra bemutatjuk az Arabellát, ami a harmincas évek óta nem volt műsoron nálunk.
MN: A Rajna kincse rendezőjeként eredetileg Achim Freyer volt hirdetve, ám a műsor-kalendáriumban már nem szerepel a világhírű rendező, jelmez- és díszlettervező neve.
GYRGY: Az első körben még úgy terveztük, hogy átvesszük Freyer Los Angelesben futó rendezését, ám utóbb a művész fellelkesült, s egy teljesen új Ring-rendezéshez látott volna hozzá, direkt Budapest számára. Sajnos a kultúra területét érintő megvonások végül irreálissá tették ezeket a terveket, s így nem tudtunk munkakapcsolatra lépni Freyerrel, akinek híresen igényesek és egyúttal költségigényesek a rendezései. Viszont eljön hozzánk Mozartot rendezni az ugyancsak világhírű Gianfranco de Bosio, aki a Don Giovannival hozzákezd Mozart és Da Ponte közös operáinak trilógiájához. Az ő rendezése esetén ráadásul a költséghatékonyság szempontja is érvényesíthető, hiszen a díszlet a Palladio által tervezett vicenzai Teatro Olimpicót idézi majd - egyszerre esztétikusan és könnyen beépíthető módon. A produkciókat egyébként is ebbe az irányba mozdítanám, ugyanis az utolsó években az előadások a műszak irányába csúsztak el: a sokórás beépítési és bontási folyamatok nagyon megnehezítik egy repertoárszínház működését, s nem mellékesen roppant költségesek.
MN: A két további bemutató, Vashegyiék Rameau-előadása és a 3D-s Kékszakállú hogyan illeszkedik a repertoárszínház feltételrendszerébe?
GYRGY: Számomra az utolsó évek legkedvesebb operaházi produkciója volt Kovalik Balázs Xerxes-rendezése, ami Kovalik működésén belül is egy különösen remek előadás volt. Ám a repertoárba nehézkesen illeszkedett bele: végül nagyjából hatvanszázalékos jegyeladással futott. Ez a tapasztalat is mutatja, hogy bár komoly és jogos az igény a barokk operák bemutatására, ezt nem annyira a repertoár részeként kell eltervezni. Így most pár estére becsalogatjuk a házba Vashegyi Györgyöt, az ő saját együtteseit és énekeseit, hogy egy autentikus előadást hallhasson az erre kíváncsi közönség a Hippolytus és Ariciából. Ami a Kékszakállút illeti, az egy nagy kísérlet, amiből vagy bukás lesz, vagy forradalmasítjuk az operajátszást. Először roppant szkeptikus voltam az ötlettel kapcsolatban, hiszen az opera természettől 3D-s, de a tervek nagyon érdekesnek tűnnek. S ugyan melyik operaigazgató ne szeretne olyan produkciót színpadra állítani, amely a díszletezés munkáját és költségét szemüvegekkel és vetítővászonnal váltja ki?
MN: Az operaháztól persze nemcsak nívós repertoár-előadásokat, de nemzetközi vendégsztárokat is vár a közönség.
GYRGY: Én ezt nem így látom, miután a tapasztalatok szerint az ilyen sztárfellépések művészi és jegybevételi haszna nincs arányban a befektetett energiákkal. Igaz, Renée Fleming koncertje csodálatosan sikerült, de az az egyetlen este hatalmas megerőltetést jelentett a háznak, más vendégsztárok esetén pedig inkább csak az ingyenjegyigények ugranak meg, s nem a jegyeladás. Ezért én jobban szeretnék "sztárok" helyett nemzetközileg már sokszorosan bizonyított kiváló énekeseket vendégelni, mint amilyen A Rajna kincsébe várt Thomas Mayer, aki igazi világszínvonalú Wotan. S még ennél is jobban szeretem, ha egészen új énekesek tűnhetnek fel nálunk, s indíthatják el erről a színpadról a karrierjüket, mint például a Macbeth Macduff szerepében nagy szakmai sikert arató fiatal kosovói albán tenor, Rame Lahaj, akinek ez volt az első kőszínházi operabemutatója.
MN: Ezért nem szerepel már a jövő évad műsortervében a Májusünnep?
GYRGY: Igen, ezt a kiemelt rendezvényt elhagyjuk, de jelentős vendégénekesek persze várhatóak az évad folyamán: Fiesco szerepében egy nagy basszistával, Giacomo Prestiával kezdjük az évadot, a Rigoletto címszerepébe Leo Nuccit várjuk, Tannhäusert pedig Johan Botha énekli majd.
MN: Az operaháznak régi problémája a tervezhetőség hiánya, vagyis az, hogy nincs több évre előre kiszámítható működése. Ezen változhat valami ebben a hangsúlyozottan átmeneti időszakban?
GYRGY: Nézze, én október elején vettem át ezt a posztot, és november végére elkészült a 2011/12-es és a 2012/13-as évad teljes műsor- és próbaterve, gyakorlatilag minden ponton leegyeztetett énekesekkel. Csakhogy mire ezzel elkészültünk, kiderült, hogy 700 millióval csökken a költségvetésünk, s hozzá megköti a kezünket az is, hogy a magyar törvények értelmében nem vállalhatunk kötelezettségeket a 2012-es esztendőre. Vagyis nemhogy külföldi énekeseket nem szerződtethetek, de hazaiakat sem köthetek le kötelező érvénnyel egy évadra, ami értelemszerűen átnyúlik 2012-re. Csak a 2011-es költségvetésünket ismerjük, azt is bár ne ismernénk! Maradnak a felkérések, ahol a két fél jóhiszeműségén és majdani anyagi erején múlik, hogy végül lesz-e belőle föllépés.
MN: És ehhez még hozzávehetnénk akár a ház híresen erős közegellenállását is.
GYRGY: Ez sokat változott az első fő-zeneigazgatói működésem - 2001-2002 - óta, hisz' például a magánénekesek létszáma majdnem a harmadára csökkent. Miközben például nagyon megnőtt a műszaki költségek, túlóra-kifizetések végösszege. A strukturális átalakítások elkerülhetetlenek, de ehhez nélkülözhetetlen, hogy egyszer végre a fenntartó, azaz a magyar állam tiszta helyzetet teremtsen. Vagyis tegye rendbe az elvárásokat: határozza meg a költségvetésünket több évre előre, s kösse hozzá, hogy ezt hány alkalmazottól várja, s mennyi előadást vár el ezért tőlünk. Amíg ezt nem látjuk egyszer világosan, addig csak egymást váltják majd a kudarcot valló vezetők az operaház élén, akik egy örökké változó helyzetben sosem juthatnak el a valódi eredményekig.
MN: Február óta az operaházhoz erősen kötődő Filharmóniai Társaságnak is ön az elnök-karnagya. Ott milyenek a nívóemelés esélyei?
GYRGY: Ez a zenekar maga a zenetörténet: Erkel alapította, Liszt és Dohnányi vezényelte, Brahms-, Bartók-, Kodály-ősbemutatók előadója volt. Ám mivel az operaház árnyékában működik, ez felemás helyzetben tartja: kívülről tekintve az operaházé, míg belülről mégiscsak egy idegen szervezet. Pedig a színház számára hallatlanul fontos lenne az együttes sikere, fejlődése. A Filharmónia koncertjein nyílik ugyanis valódi esély fejleszteni a zenekari játék kultúráját, gyarapítani a művészi becsvágyat, amire az operai repertoár-előadások érthetően kevésbé alkalmasak. Ezért az elkövetkező szezon nem rólam szól majd, hanem azokról a nagy karmesterekről, akiket sikerült megnyernünk pár koncert alkalmára: Christoph Eschenbachról (aki egyébként Parsifalt is vezényel majd az Operában), Christoph von Dohnanyiról, Rafael Frühbeck de Burgosról, vagy a régi zene Karajanjaként is emlegetett Christopher Hogwoodról. Az ő fellépéseikből az operaház is csak profitálhat majd.
