koncert - New York-i Filharmonikusok

Zene

A látszat csal - igazolódott be immáron sokadszorra, s hozzá mindjárt kétszeresen az elmélyülésre intő közhely a nagyszerű amerikai zenekar múlt szerdai hangversenyén. Alan Gilbert, a New York-iak 2009 óta regnáló vezető karmestere ugyanis - ellentétben legendás elődjeivel e poszton - szemre bizony a legkevésbé sem reprezentatív figura, s karizmáját sem igen mutatja a koncertközönség felé.
A látszat csal - igazolódott be immáron sokadszorra, s hozzá mindjárt kétszeresen az elmélyülésre intõ közhely a nagyszerû amerikai zenekar múlt szerdai hangversenyén. Alan Gilbert, a New York-iak 2009 óta regnáló vezetõ karmestere ugyanis - ellentétben legendás elõdjeivel e poszton - szemre bizony a legkevésbé sem reprezentatív figura, s karizmáját sem igen mutatja a koncertközönség felé. Pedig hát lehet neki bõséggel, amint ezt a zenekarral való tökéletes együttmûködése, a legapróbb részletekig áttekinthetõ vezénylése, imponálóan reflexív irányítói ténykedése ékesen bizonyítja. Csodálatosan szól a keze alatt a hozzá hasonlóan félig ázsiai származású együttes, ahogyan errõl rögvest Bartók Béla Hegedûversenyének elsõ ütemei alatt meggyõzõdhetünk: a mûvet elõttünk újrateremtõ pontosság és intelligencia a legszemélyesebb ügyükként mutatja fel Bartók kompozícióját. És itt következik a második megdõlt látszat: az akár divatmodellnek is egykönnyen beillõ Lisa Batiashvili nem "túl szép" a versenymû magánszólamának megszólaltatásához. Élményszerûen kecses hegedûhang, s a füleinknek oly kedves ritmikai és melodikus megoldások készségszintû reprodukálása jellemzi a 32 éves, Franciaországban élõ grúz szépség játékát. A szünet után az Eroica szimfónia póztalan, friss és a legnemesebb értelemben professzionális elõadása következett: modern nagyzenekarként is szerencsés kézzel adaptálva a historikus hangzás elemeit, s a szertelenül túlhabzó indulatokat éppúgy örvendetesen mellõzve, mint a steril szenvtelenséget. Ráadásnak azután még egy karakteresen elõvezetett Beethoven-darab, a számunkra, úgy lehet, mindörökké 1956-ot idézõ Egmont-nyitány: ismét csak egy közös személyes ügy, ami ezúttal amerikai filharmonikusok és budapesti koncertlátogatók között teremtett pár percnyi áldott egységet.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 18.

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.