koncert - New York-i Filharmonikusok

Zene

A látszat csal - igazolódott be immáron sokadszorra, s hozzá mindjárt kétszeresen az elmélyülésre intő közhely a nagyszerű amerikai zenekar múlt szerdai hangversenyén. Alan Gilbert, a New York-iak 2009 óta regnáló vezető karmestere ugyanis - ellentétben legendás elődjeivel e poszton - szemre bizony a legkevésbé sem reprezentatív figura, s karizmáját sem igen mutatja a koncertközönség felé.
A látszat csal - igazolódott be immáron sokadszorra, s hozzá mindjárt kétszeresen az elmélyülésre intõ közhely a nagyszerû amerikai zenekar múlt szerdai hangversenyén. Alan Gilbert, a New York-iak 2009 óta regnáló vezetõ karmestere ugyanis - ellentétben legendás elõdjeivel e poszton - szemre bizony a legkevésbé sem reprezentatív figura, s karizmáját sem igen mutatja a koncertközönség felé. Pedig hát lehet neki bõséggel, amint ezt a zenekarral való tökéletes együttmûködése, a legapróbb részletekig áttekinthetõ vezénylése, imponálóan reflexív irányítói ténykedése ékesen bizonyítja. Csodálatosan szól a keze alatt a hozzá hasonlóan félig ázsiai származású együttes, ahogyan errõl rögvest Bartók Béla Hegedûversenyének elsõ ütemei alatt meggyõzõdhetünk: a mûvet elõttünk újrateremtõ pontosság és intelligencia a legszemélyesebb ügyükként mutatja fel Bartók kompozícióját. És itt következik a második megdõlt látszat: az akár divatmodellnek is egykönnyen beillõ Lisa Batiashvili nem "túl szép" a versenymû magánszólamának megszólaltatásához. Élményszerûen kecses hegedûhang, s a füleinknek oly kedves ritmikai és melodikus megoldások készségszintû reprodukálása jellemzi a 32 éves, Franciaországban élõ grúz szépség játékát. A szünet után az Eroica szimfónia póztalan, friss és a legnemesebb értelemben professzionális elõadása következett: modern nagyzenekarként is szerencsés kézzel adaptálva a historikus hangzás elemeit, s a szertelenül túlhabzó indulatokat éppúgy örvendetesen mellõzve, mint a steril szenvtelenséget. Ráadásnak azután még egy karakteresen elõvezetett Beethoven-darab, a számunkra, úgy lehet, mindörökké 1956-ot idézõ Egmont-nyitány: ismét csak egy közös személyes ügy, ami ezúttal amerikai filharmonikusok és budapesti koncertlátogatók között teremtett pár percnyi áldott egységet.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 18.

*****

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.