A látszat csal - igazolódott be immáron sokadszorra, s hozzá mindjárt kétszeresen az elmélyülésre intõ közhely a nagyszerû amerikai zenekar múlt szerdai hangversenyén. Alan Gilbert, a New York-iak 2009 óta regnáló vezetõ karmestere ugyanis - ellentétben legendás elõdjeivel e poszton - szemre bizony a legkevésbé sem reprezentatív figura, s karizmáját sem igen mutatja a koncertközönség felé. Pedig hát lehet neki bõséggel, amint ezt a zenekarral való tökéletes együttmûködése, a legapróbb részletekig áttekinthetõ vezénylése, imponálóan reflexív irányítói ténykedése ékesen bizonyítja. Csodálatosan szól a keze alatt a hozzá hasonlóan félig ázsiai származású együttes, ahogyan errõl rögvest Bartók Béla Hegedûversenyének elsõ ütemei alatt meggyõzõdhetünk: a mûvet elõttünk újrateremtõ pontosság és intelligencia a legszemélyesebb ügyükként mutatja fel Bartók kompozícióját. És itt következik a második megdõlt látszat: az akár divatmodellnek is egykönnyen beillõ Lisa Batiashvili nem "túl szép" a versenymû magánszólamának megszólaltatásához. Élményszerûen kecses hegedûhang, s a füleinknek oly kedves ritmikai és melodikus megoldások készségszintû reprodukálása jellemzi a 32 éves, Franciaországban élõ grúz szépség játékát. A szünet után az Eroica szimfónia póztalan, friss és a legnemesebb értelemben professzionális elõadása következett: modern nagyzenekarként is szerencsés kézzel adaptálva a historikus hangzás elemeit, s a szertelenül túlhabzó indulatokat éppúgy örvendetesen mellõzve, mint a steril szenvtelenséget. Ráadásnak azután még egy karakteresen elõvezetett Beethoven-darab, a számunkra, úgy lehet, mindörökké 1956-ot idézõ Egmont-nyitány: ismét csak egy közös személyes ügy, ami ezúttal amerikai filharmonikusok és budapesti koncertlátogatók között teremtett pár percnyi áldott egységet.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 18.
*****
