Csupáncsak a jóisten meg tán a nyájas olvasó lehet a megmondhatója és elősorolója annak, hogy mi minden is változott meg mifelénk, a budapesti operaéletben, valamint azon innen és túl az elmúlt kurta egy esztendő leforgása alatt. Leváltások és keresztföljelentések, kinevezési mizériák, gyors ütemben átalakult évadterv és persze megtartott bemutatók, májusünnepi vendégjárás, fiatalos plakátkampány és így tovább. Ám van, ami semmit sem változott e mozgalmas év során, s megmaradt épp oly nehezen megmagyarázható, de annál örvendetesebb csodaszerűségnek, mint a megelőző fél évtizedben, s ez a Budapesti Wagner-napok sorozata. Fischer Ádám idén is csakúgy a világszínvonalhoz méri és igazítja az előadásokat, a kórus és a zenekar, a vendégénekesek és a hazai erők közös teljesítményét - az új produkció gyanánt elővezetett Lohengrin és a tavalyi bemutató után most még sikerültebb formát mutató Trisztán esetében egyaránt.
Ez annál is örömtelibb és egyszersmind kellemesebb meglepetés, hiszen mi tagadás, a Wagner-napok felett is egykönnyen komorabbá válhatott volna a kultúrpolitikai felhőzet, aminthogy az élet politikamentes esetlegességei is megárthattak volna a Lohengrin bemutatójának. Ez utóbbiból sajnos próbát is adott az élet, miután a címszerepbe várt német tenor, Burkhardt Fritz egészségi okokból lemondásra kényszerült, s helyébe a pár esztendeje még lírai szerepekben hallott Kovácsházi István lépett. S valahol itt kezdődik a Wagner-napok rendkívülisége, ugyanis a magyar énekest eleddig jószerint soha olyan markáns és meggyőző formában nem találhattuk, mint éppen most. A szólamindítás legelső, falzettszakaszától eltekintve Kovácsházi mindvégig valódi hattyúlovagot mutatott, s ha a harmadik felvonásban hangjával érezhetően gazdálkodnia is kellett a tenorpróbáló Grál-elbeszélés hatásos előadásához, azért összteljesítménye egyetlen futó pillanatig sem vallott kényszermegoldásra. Tenorjának egykor oly gyakran zavaróvá váló nazalitása ezúttal legfeljebb tán nyomokban mutatkozott, míg színpadi jelenléte a belülről nemes hős tisztaságával imponált. Telramundot, Lohengrin ellenfelét a Brabanti Elza élete-halála felett vívott párbajban egy másik hazai énekes, Perencz Béla alakította: kezdettől nagy ambícióval, kirobbanó erővel, s hozzá egyre elmélyültebb vokális szerepformálást nyújtva, kevés játékkal is sötéten kárhozott, elbukott bajnokot mutatva.
Ha e két magyar erőnek ennyi megérdemelt méltatást mértünk ki, hát még feljebb illenék licitálnunk a jelzőkkel a két női szerep, Elza és Ortrud vendég előadójáról szólván. A megejtően szép Camilla Nylund szeplőtlen szólamformálása, kívül-belül szőke nőisége és létezésének apró gesztusokból kifeslő drámaisága éppúgy Bayreuth magaslati szintjét tette érzékletessé a Művészetek Palotájában helyet foglalók számára, akárcsak a minden ízében démoni, vörös hajkoronáját és az optimálisnál valamelyest talán világosabb mezzóját egyként a pogány erők szolgálatába állító operai asszonyisten, Petra Lang jelenléte. Minden egyéb alkalommal hosszasabban dicsérnénk, ám ezúttal csupán futtában említhetjük a két férfi vendégszólistát: a Henrik királyként megfáradt apparátusi csúcsvezetőt alakító Alfred Muffot, valamint a Hirdetőként felléptetett, vonzó baritonú Michael Nagyot. Fischer Ádám - amúgy látványnak sem utolsó - irányítói ténykedése, minden pillanatban koncentrált és reflexív vezénylése a harsányságában itt-ott egyensúlyt billentő, ám így is majd' mindvégig meggyőző kórust és az operaház összefogottságával és fegyelmével tüntető zenekarát egyaránt a jó ügy szolgálatába állította.
A recenzensi irályt erősen próbára tévő pozitív jelzők és elragadtatott felsőfokok sorát csupán a rendező, Marton László teljesítményének taglalásával szakíthatjuk meg. Mert bár elismeréssel illethető a színrevitel teatralitása, vizualitásában sokszor igen hatásos jellege, azért Marton csak kevés érdemi, s még kevesebb eredeti elemmel bizonyította koncepciójának érvényességét. Rendszerváltás és visszaváltás Brabantban - nagyjából erre a sztorira egyszerűsödött le a Lohengrin: innen-onnan ismerős megoldásokkal (kurrens német Wagner-rendezésektől Kovalik Fideliójáig), az egyenruhát színes ingekre cserélő, majd újra katonai uniformisba visszaöltöző tányérsapkás kórussal, öltönyös Király-főtitkárral és Hirdető-hírolvasóval. Valamint a hattyút fehér hegedűtokra váltó művész-Lohengrinnel, aki - mint a közelmúlt közép- és kelet-európai történelméből ismeretes - a rendszerváltásokból végül úgyse jöhet ki győztesen. A koncepció sovány ugyan, de akár működhetne is, ha a rendezés nem fedezné föl Elza és Lohengrin nászában az évszázad esküvőjének lehetőségét. Fehér habos esküvőt, ahol persze komoly biztosítás szükségeltetik: a második felvonásban így előbb öltönyös, rejtett fülhallgatós testőrök, majd kutyás biztonságiak vonulnak fel, hogy aztán a harmadik felvonásban immár detektoros fémkeresőkkel kutassák át a nászi ágy környékét. (Természetesen a kutyák újabb bevonultatásával - bizonyságául annak, hogy a német juhászok jóval könnyebben idomíthatóak, mint a hattyúmadarak.) A zenedráma cselekménye értelemszerűen felülírja a komikussá hangszerelt óvintézkedéseket, s így a rendezői ötlet megmarad annak, ami: játékrontó poénnak egy szinte tökéletes produkcióban.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 9.
