A tigris, La Regina, La Stupenda - nem is olyan régen, a huszadik század derekán még ilyesforma elragadtatott nevek alatt emlegették a korszak uralkodó operadíváit. Azóta persze nagyot fordult a világ, bizony még a hagyományosan (bár jórészt tévesen) konzervatív tájékként elkönyvelt operai univerzumban is: a repertoár átalakult és egyszersmind kiszélesedett, a fizikai attraktivitás és a színészi adottságok szerepe fölértékelődött, a drámai szopránok, a született Verdi- és Puccini-heroinák kiváltságos helyzete pedig megszűnt. Napjaink nagy női operasztárjai így többségükben inkább mezzo- vagy éppen koloratúrszopránok, no és persze lírai szopránok, mint a végre Budapesten köszöntött Renée Fleming, akit még Solti György ajándékozott meg az írásunk címébe foglalt s jellemzően oly kevéssé ceremoniális becenévvel.
Ám van, ami fikarcnyit sem változott az utolsó évtizedek operai stílusváltásai közepette: a valódi nagy énekesektől méltán elvárt vokális teljesítmény, művészi kifejezőerő s nem utolsósorban emberi minőség kikezdhetetlen felsőfoka. E három, többnyire külön-külön is bajosan fellelhető erény együttes jelenlétének legnagyobb próbája az önálló áriaest műfaja, amely minden problematikusságával együtt is jószerint laboratóriumi körülmények között mutatja meg egy-egy operaénekes igazi értékét, s leplezi le palástolni vágyott bizonytalanságait, rutin vagy modor mögé rejtett gyengeségeit. Ilyen lehetőséget kínált most a boldog szerencsések számára Fleming budapesti fellépte, olyat méghozzá, ahol valahára együtt találhattuk az emlegetett három erény hegymagasát. Mert ha elvétve akadt is olyan futó pillanat, amikor egy-egy sérülékenyebb záróhang vagy éppen az áhítottnál ökonomikusabb megoldás sejtetni engedte is a félreismerhetetlen színű, aranyban játszó szopránhang hanyatlásának legelső, döntően még poétikus szakaszát, azért az énekesnőből kiáradó intelligencia és emberi tisztaság, s hozzá produkciójának megvesztegető profizmusa és "nem amerikaias" eleganciája a kivételes és folttalan élmények közé emelte a múlt szerda estét.
Az egykoron Mozart-Strauss specialistának indult Renée Fleming Mozart-ária nélkül, ám annál kiadósabb Richard Strauss-blokkal nyitotta koncertjét: az eredetileg meghirdetett három zenekari dalt még egy továbbival, éppenséggel a Morgen! című szerelmi ajándékkal tetézve. Fleming dalénekesi erényei, úgymint autentikus szövegformálása, énekszavának azonnali légkörteremtő ereje és hibátlan stílusérzéke bizonnyal még azok számára is nyilvánvalóvá lettek e dalok hallatán, akik amúgy - alkalom híján - vajmi ritkán hallgatják koncerten Strauss e rafináltan letisztult műveit. Ilyen ritka, sőt legelső találkozásokból azután még jó néhány akadt az este során, hiszen a posztumusz Massenet-opera, a Kleopátra címszereplői áriájára alkalmasint éppúgy első ízben csodálkozott rá az operaházban összegyűlt közönség, akárcsak Conchita áriájára Riccardo Zandonai azonos című, amúgy épp kerek százesztendős dalművéből. S bár meglehet, a jószerint ismeretlen áriák műsorra tűzése az énekesnő erőbeosztását is elősegítette, azért fölfedeznivalót is jócskán kínált ez a program: például Leoncavallo ellen-Bohéméletének (Bohémek) két könnyed hangvételű áriáját.
S persze fölhangzott Fleming személyes repertoárjának néhány, védjeggyel ellátott nagy slágere is. A MET-közvetítés révén nem is oly rég színpadi alakításként is megcsodálhatott Thais II. felvonásbeli, csáberejű áriája, a mákonyos révületet teremtő Dal a Holdhoz (Ruszalka) s a bőkezűen mért ráadások utójaként Marietta áriája Korngold Halott városából. Mindmegannyi finom kultúrával, érzéki szépségben elővezetett szám az 52 évesen is tündökletes amerikai szoprántól, aki messziről érkezve megajándékozott minket, operettünkre oly büszke magyarokat még egy eleddig elsikkadt fölismeréssel is: azzal méghozzá, hogy Lehár Vilja-dala nem pusztán hálás énekesi mutatvány, de korántsem mellékesen szól is valamiről.
A ráadásban Lauretta áriáját, Gershwin-slágert (Summertime) és a West Side Story egy örökzöld részletét is eléneklő Fleming mindehhez ráadásképp pazar kommunikátornak is bizonyult, aki prózai szavaival szintúgy uralta hangulatunkat, akárcsak énekszavával és taglejtéseivel. A karmester, Kristjan Järvi sajna a legnagyobb igyekezete mellett sem érhetett el hasonló sikert: az operaház zenekarának minőségi teljesítményéért folytatott, olykor látványossá váló küzdelmét szépítő fogalmazással is inkább csak félkudarcnak, semmint félsikernek minősíthettük.
Magyar Állami Operaház, május 11.
