Történeti fölvezetés, Grimm-monda, kiadós Liszt-vonal, tesztkérdések, szókeresõ rejtvény - van az úgy néha, hogy a mûsorfüzet jobban sikerül, mint maga az elõadás. A Lohengrin gyerekeknek alcímû produkció bizony így járt, noha a kezdeményezés mindvégig teljes szimpátiánkat bírta, s potenciális hasznáról váltig meg vagyunk gyõzõdve. Elvégre milyen jó is lenne gyermeki utat találni Wagnerhez, s egyáltalán az opera világához! Csakhogy a Lohengrin játszótéri kamasztörténetté alakítása nemigen visz közelebb az áhított célhoz, legyen bár ezúttal Madarász Henrik osztályfõnök, Telramund hokiütõs rosszcsont, Lohengrin pedig minden porcikájában maga a napközis ideál. A kulcspillanatokban bábozással gazdagított elõadás ugyanis mindvégig furcsa elegynek bizonyult: egy rész mítosz, egy rész gyermekszínház, egy rész operázás. Méghozzá rázva és nem keverve, ami így olykor két párhuzamos, ám egymással össze nem illõ történet értelmezésének feladatát rótta ránk. A Hamar Zsolt által megvágott zenei anyag persze így is teremtett erõs pillanatokat, míg Mátravölgyi Ákos díszletmászókája rendre a hierarchikus szituációk érzékletes színterévé vált. A vokális teljesítmények ez alkalommal kevésbé tûntek perdöntõnek, noha Szappanos Tibor elhivatott szólamformálása a címszerepben éppúgy dicséretet érdemelt, mint Megyesi Schwartz Lúcia sötét kamasz-Ortrúdja. A gyermekekre is azonnali hatást gyakorló mozzanatok azonban inkább az erõs és ismerõs figurákhoz kapcsolódtak, hiszen Gábor Géza igazi szívvel fegyelmezõ osztályfõnöknek tetszett, Geiger Lajos pedig valóságos nagyra nõtt játszótéri rossz fiúként dacoskodott. S mégis, Novák János rendezésének leghatásosabb pillanatait a papírrepülõknek köszönhettük, melyek az elsõ rész legvégén szálltak a széksorok felé, rögvest vidám röpcsizésbe fordítva a némiképp elpilledt hangulatot. Hiába, a gyermek a legnehezebb közönség!
MûPa Fesztivál Színház, június 4.
***
