A fesztivál első operaprodukciója a Liszt-bicentenárium előtt tisztelgett, nemzetközi együttműködéssel (Bayreuth-Kismarton-Kassa-Miskolc) színpadra állítva a zeneszerző egyetlen, még kiskamaszként komponált operáját, a Don Sanche, avagy a szerelem kastélyát. A Liszt által kevésre becsült, némiképp bizonytalan szerzőségű, ám összességében kellemes operácskából idén már láthattunk egy roppant szórakoztató előadást: a Tháliában vendégszereplő szegediekkel, Pál Tamással és Anger Ferenc rendezésében. Ami ott, játékos ötletekkel fölpaskolva már-már revelációnak tetszett, az Miskolcon paradox módon megsínylette az amúgy oly' üdvös nemzetköziséget. A zsengét ugyanis ezúttal félreismerhetetlenül ideologikus német rendezésben (Julia Glass, rendezői felügyelet: Katharina Wagner), a recitativók helyére egy kortárs osztrák zeneszerző (Gerhard Krammer) alkalmi hangkölteményeit betoldva találtuk, a politikailag mélyen korrekt, szexuálisan felszabadult cselekménybe elegyedő kassai kórussal meg a csúcshangon gikszert fogó, komikus küllemű dél-koreai tenorral. A megvalósítás azonban még így is jócskán kínált rokonszenves mozzanatokat, akár az itt-ott felsejlő Varázsfuvola-allúziókra, akár a kettős szerepében kiváló bariton, a fiatal Martin Gerke vokális és színészi teljesítményére gondolunk.
A pénzügyi nehézségek következtében a 2011-es év főszereplőjének választott Verdi operái közül sajnos csupán kettő, a Rigoletto és a Nabucco települt a Miskolci Nemzeti Színház színpadára. Mindkét előadás Oroszországból érkezett: a Rigoletto a moszkvai Galina Visnyevszkaja Opera Központ előadása, míg a Nabucco a moszkvai Helikon Opera társulatának eredetileg Dijonban bemutatott, Párizstól Szentpétervárig sokfelé megfordult produkciója. Az előbbi előadás magán viselte ugyan a tanulmányi és vizsgajelleget, hiszen ez a Rigoletto pár esztendeje a komplex operai képzést nyújtó intézmény vizsgaprodukciója volt, ám az ensemble mozgásában, a groteszk stilizációban és a mintaszerű játékfegyelemben egészen profinak bizonyult a fiatal énekesek közössége. S ha a zenekari árokból olykor rettenetes hanghatások támadtak is (a szűkös árok és hangosítása a fesztivál sokéves problémája), az énekesekre, s közülük is különösen a Gildát pazarul adó Irina Dubrovszkajára éppen nem lehetett panaszunk.
Előzetesen úgy sejthettük, hogy az évek óta visszajáró Helikon Opera és zsenigyanús vezetője, a rendező Dmitrij Bertman idén is a legizgalmasabb formáció gyanánt szerepel majd a fesztivál programján. A lemondások ismeretében még kevésbé volt okunk kételkedni ebben, noha úgy lehet, a Nabucco nem érte el mondjuk a 2008-as Kisvárosi Lady Macbeth-előadásuk színvonalát. Igaz, erről csak óvatosan formálhatunk véleményt, hiszen a fotók tanúbizonysága szerint a Verdi-opera oly fontos látványelemei valamelyest leegyszerűsített kiszerelésben jutottak el hozzánk. A színpad egész magasságát bejátszhatóvá tévő traverzrendszer így is jól funkcionált, és a rudak kellékként, például a babiloni sereg virtuóz módon forgatott fegyvereiként is megállták a helyüket. Mi több, az előadás legemlékezetesebb vizuális effektusában is kulcs-, pontosabban csillagszerep jutott e rudaknak, amidőn a hazájukat a Szabadságkórussal visszasíró zsidók Dávid-csillagot formáltak maguk köré az emlegetett fémelemekből. Sajnos az opera énekesgárdája több ponton is indiszponáltnak hallatta magát, s így éppenséggel a színészként remekül teljesítő kegyetlen királylány, az Abigélt éneklő Szvetlana Szozdatyeleva (az említett Sosztakovics-opera címszereplője) is rendre alulmaradt a szólam magas záró hangjaival vívott küzdelmében. Érzéki szépsége, valamint tétova kislánnyá való visszaváltozása (Abigél II. felvonásbeli áriájában) azonban szintúgy megemlékezésre érdemes, akárcsak Mihail Guzsov zsidó főpapjának kérlelhetetlen erejű, közösségi basszusa vagy éppen Larisza Kosztyuk (Fenena) gazdag és áthatóan tiszta mezzója.
Miskolci Nemzeti Színház, június 11., 13. és 14.
