A Petőfit idéző, alighanem szándékoltan s szinte már festenivalóan rossz cím alatt nem kevésbé eredeti műfaji megjelölést lel a Mohácsi testvérek új produkciójának nézője: zenés katonadolog három részben. A megjelölésből valójában a "katonadolog" szó bizonyul a legkevésbé hangsúlyosnak, hiszen a Nemzeti Színház nagyszínpadán szétterített, s a mesei, méghozzá a rémmesei realizmus jegyében álló előadás igencsak változatos természetű ingredienciák vegyüléke. Véres köztörténeti blődli, akkurátus nemzetkarakterológiai leltárjegyzék és hosszan kitartott történelemelméleti merengés, s még megannyi más elem kíséri, hol árnyalva, hol meg épp az absztrakcióig leegyszerűsítve a sztorit, amely - mint az köztudott - egy valós eseményen alapul. A szovjet katonák 1946-ban, Lovasberényben valóban rajtaütöttek a helyi amatőr színjátszók János vitéz-előadásán, s az eset nyomán támadt eljárás végül többek Szibériába hurcolásával zárult. Vagyis hát dehogy is zárult, hiszen épp az események lezárulatlansága, helyesebben lezárhatatlansága táplálja és fűti Mohácsiék előadását: a vak történelem emberéleteket összeőrlő brutalitása, a hatalomgyakorló praxisok kegyetlensége s az életben maradási stratégiák évszázados sunyiságai bizony nem a szovjetek bejövetelével kezdődtek, és az egybevágó jelek szerint a kimenetelükkel sem értek véget.
Már a darab indulása eligazít a fenti kérdésben, hiszen az első felvonás színhelye a település zsinagógája, amely üresen maradt, miután a helyi zsidóság - "huss". Itt próbálhatnak hát a református pap által kommandírozott színjátszók, a János vitéz soraival egyszerre elő- és újrajátszva sorsukat és a darab majdani cselekményét. Merthogy Mohácsiék műve jószerint leképezi a Kacsóh-féle daljáték három felvonását: a népszínmű hangulatába visszakívánkozó, ám tragédiákat cipelő első felvonással, a francia király udvara helyett burját származású Gulag-tábornokot mesélő másodikkal, s végül a hazatérés november 7-i ünnepségével, a vízből többszörös káderfeleségként előugró tündér Iluskával. Ez az egyszerre banális és mély értelmű transzponálás, amely a történet alapsémáján túl az egyes szereplők karakterizálásában és életmeséiben is világosan felismerhető nyomokat hagy maga után, majd' mindvégig zavarbaejtően jól működik. Csupán a második felvonásban válik túlságig helyi érdekűvé, midőn a János vitéz előadására fölkért magyarok váltig Heltai Jenő sorait citálják a rajtuk "Sándor bácsi" művét mind felháborodottabban számon kérő burját tábornok előtt. "Mi az, hogy alapján?!" - halljuk a színpadról az átírás feletti megütközés fenyegető hangját, s e ponton rögvest az elmúlt hónapok zajos jobbszéli kultúraggodalmára ismerhetünk. S tűnjön bár túlzott finnyásságnak a vélelmünk: ez a gunyoros visszavágás mintha nem a megfelelő helyen hangozna el. S mintha a színházat ért friss sérelem direkt kibeszélése időlegesen a kabarépublicisztika irányába taszítaná az amúgy bravúrosan egyensúlyozó és csupán hosszában elmért előadást.
Az említett egyensúlyozás, amelyhez a népmeséket mímelő, olykor egészen költői kitérők és a Parti Nagy Lajos irályát idéző érzékletes, s rendszerint poénra hegyezett nyelvrontások stílusos előadása is hozzátartozik, igen nehéz feladatot ró a színészekre. A Mohácsi János rendezéseiben megszokott sokszereplős csapatjáték ezúttal is erős együttest teremt, s hozzá még néhány messze kiugró alakítást is világra segít. Legelsősorban ilyen Kulka János háromfigurájú, ám egylényegű káderalakítása: az első felvonás Pánként előtáncoló, ősbrutalitású szovjet őrnagya, a második kedélyes kíméletlenséggel desztalinizáló tábornoka, végül a záró rész pitiánerségében is ismerős, pattintott Kádár-kori főembere a látszatevolúció érzékeltetésének nagy színészi remeklése, igazi nyugtalanítóan jelentős művészi teljesítmény. Szűkebb regiszterben megvalósított, de szintúgy kiemelkedő alakítás Szarvas József pálinkafőző Karcsi bácsija: színpadi létezésének ismert naturális jellege élőként, halottként és élőhalottként is plasztikussá teszi a figurát - még a legközhelyszerűbb pillanatokban is. A több mint húszfős együttesből külön is említést érdemel még László Zsolt rezzenetlenül realista, minden rendszert kiszolgáló örök csendőre, a bibliaian vak Makranczi Zalán János vitéz-alakmása s a népmesefordulatokat ösztönös biztonsággal szavaiba szövő Hevér Gábor Bagója.
A darab zenéjét Kovács Márton jegyzi, és a szerző - muzsikustársaival egyetemben - az előadás egyik kulcsszerepét adja. A Nemzeti színpadán láttunk már olyan produkciót, amelyet szinte homályba takart Kovács elemi lendületű, ízig-vérig színpadi, s mégsem "alkalmazott" zenéje. Ezúttal sem beszélhetünk kísérőzenéről, noha Kovács mégiscsak szorosan együtt halad a két Mohácsival: a színpadról mindvégig nyomasztóan intenzív, a halálos játék dimenzióit kitágító zene hallik. Nagyon erős és tagadhatatlanul kicsit sok - akárcsak az előadás egésze.
Nemzeti Színház, március 30.
