A turnézó filharmonikusok heveny poggyászmizériája, másfél órás csúszás, s ezt ellensúlyozandó némi kamarazene és potyapezsgõzés elõzte meg a philadelphiaiak meghirdetett koncertjét, mely ilyesformán mindvégig fokozottan empatikus és emelkedett hangulatban zajlott. No, nem mintha a nagy tekintélyû zenekar produkciója fikarcnyit is rászorult volna a leereszkedõ együttérzésre vagy épp a szeszes kedélyjavításra, hisz a legendás telt hangzást már a programot indító Egmont-nyitányban megcsodálhattuk, aminthogy az együttmuzsikálás példás fegyelme is rögvest szembetûnõvé vált. Ám a hangverseny számára így is egyfajta érzelmi-hangulati többletet biztosított a közös várakozás, a jegyvásárlás aktusához hozzáadódó csöpp áldozathozatal, s ez kivételes élménnyé fokozta az amúgy is osztályon felüli produkciót. Sibelius Hegedûversenye, e szögletességében is elementáris versenymû során a sztárszólista Leonidasz Kavakosznak úgyszintén módja nyílt nemcsak megindítani, de még a drukkolásra is rávenni a közönséget, amikor a második tétel közepén rövid idõre kénytelen volt hangszert cserélni a philadelphiaiak második hegedûsével. A hõs Leonidasz a tökélyt kísértette, s az est legszebb perceit ajándékozta nekünk. A második részben, immár fél tizenegy táján felhangzó Schubert-szimfónia, a "Nagy" C-dúr ezúttal nem a legköltõibb, ám felettébb lendületes elõadásban szólalt meg, akár a pazar ráadásszámnak bizonyuló Komédiások tánca Az eladott menyaszszonyból. Christoph Eschenbach, akinek tavaly ért véget megbízatása az együttesnél (õ volt a Philadelphiai Zenekar legrövidebb ideig regnáló vezetõ karnagya) parancsnoki ingkabátjában perfekt módon vezényelte csapatát, s ha tán igaz is a pletyka, miszerint a kémia nem mûködik tökéletesen közte és Ormándy Jenõ egykori zenekara között, azért ez a probléma mit sem zavarta mûélvezetünket.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 12.
*****
