A változó politikai elvárásokat és a korízlést éppúgy mindenkor észben tartotta, akár írói tehetségének határait, vagy kedves, sokszorosan bejáratott fordulatait. Palotai Boris derűs könnyedséggel igazodott, gondosan felporciózta kassai és sztálinvárosi élményeit, s még a filmgyártás terén is sikerrel ügyködött. Meglehet, épp a megspórolt alkotói és morális válságok állnak most bosszút írói utóéletén.
*
Nagyváradon született, s akárcsak a honvédszázados papa másik két kisleánya, úgy Boris is hamar jelét adta művészi ambícióinak. Palotai Erzsi utóbb íróként és főleg előadóművészként (egy valóságos női Ascher Oszkárként) vált ismertté, Annuska már nyolcévesen nyomtatásban láthatta viszont versikéit, s Boris úgyszintén a verses formának nekigyürkőzve végezte első irodalmi próbálkozásait. Az apa korai halála után Kassára áttelepülő család legidősebb lánya meghatározó ismeretségeket kötött, s életre szóló emlékeket szerzett az - időközben elcsatolt - európai kultúrájú felvidéki városban. Távolról csodálta a legidősebb Grosschmidt fiút, szívesen korzózott annak öccsével, az akkortájt Ember Tamás álnév alatt poétáskodó majdani Radványi Gézával, s áhítozott a fess Beller Frici után, aki immár Bán Frigyesként később ugyancsak a magyar filmgyártás mestere lett. Palotai 17 évesen egybekelt Kassa ügyeletes magyar szavalóművészével, férjével szövetboltot nyitott, s egyszersmind a Parnasszus ostromára indult: 1926-ban kiadta első verseskötetét, a Tavaszi áradást. E kisded gyűjtemény, majd két további verseskönyve (Valaminek a végén, 1926; Csillag és kenyér, 1936) nem vallott ugyan született lírikusra, de az alkotó fejlett szociális érzéke s a nőiesnek elfogadott intim hangütést erőteljes képekkel vegyítő stíluskezdemény azért keltett némi szolid feltűnést. Így Lesznai Anna kitüntető rokonszenve mellett a Szlovenszkó baloldalias magyar irodalmának kiemelkedő alakja, a stószi remeteként emlegetett Fábry Zoltán is felfigyelt a serény fiatalasszonyra. A tüdőbeteg férjét ápoló Palotai újabb irodalmi ismerősökre tett szert a tátraszéplaki szanatóriumban, ahol az élte fogytáig üdítően csevegő, a társasági életben hasznos adottságokkal gazdagon megáldott írónő a Kosztolányi családdal és Osvát Ernő halálra ítélt lányával került kapcsolatba.
Mindinkább a próza felé
A Péter fiát, vagyis az azóta legendás filmessé növekedett Bacsó Pétert világra hozó s korán elözvegyült irodalmár pályafutásán azonban nem ezek a szanatóriumi ismeretségek bizonyultak döntőnek, hanem sokkal inkább a nemzetközi filmrendező, Fejős Pál érdeklődése, aki "Munkanélküli a moziplakát előtt" című versét olvasván megsejtette Palotai Borisban az ígéretes forgatókönyvírót. Úgyannyira, hogy 1933-ban vele íratta meg francia és német ajkú sztárokat (köztük a német Jávort, Gustav Fröhlichet) felvonultató filmje, a Napsugár szcenárióját, s e megbízatás nemcsak az írónő filmes karrierjének első állomását jelentette, de műnemváltásában is meghatározó szerepe volt. Palotai ugyanis mindinkább a próza felé fordult, s nem pusztán zsurnalisztaként, de novellák szerzőjeként is megjelent a felvidéki sajtóban. Érdeklődése azonban ekkor már érezhetően az anyaország fővárosa felé fordult: ifjúsági regényével (Péter, egy szegény kisdiák regénye) díjat nyert az Athenaeum pályázatán, s egy már korábban megjelent írásának kiegyengetett változatával hasonló sikert aratott a Nyugat novellapályázatán is.
A Nyugat 1936-os évfolyamában megjelentetett Instruktor kisasszony (korábbi címén: A két Vargóczy) története, vagyis a fiú tanítványa által molesztált diáklány esete Palotai visszaemlékezése szerint személyes élményből táplálkozott, ám ami ennél fontosabb: korszerűen egyesítette az osztály- és a nemi elnyomás tematikáit, s tette mindezt ügyes dialógusokkal, érzékletesen, megmaradva a magyar irodalmi anekdotahagyomány lakályos keretei között. Palotai Boris írásait utóbb is jellemezték az említett erények, amint végigkísérték pályafutását az ekkoriban felszedett ötletek, nyelvi fordulatok, megfogalmazások is. Ilyesformán az 1936-ban megjelent Isten ölében című novelláskötetéből megannyi mozzanat felbukkant későbbi alkotásaiban is: Illúzió című novellája Fürdősóvá változva legutolsó kötetében is szerepel (csak épp Munk úr nevű szereplője alakul Munk kartárssá), a kötet lapjain feltűnik kedves jelzős szerkezete, a "pucér láng", s egy-egy zavarba jött nőalakja eztán majd mindig "láthatatlan hajszálat simít ki homlokából". Ezzel szemben a kisebbségi sors problémáinak taglalása, vagy épp Isten, a mennyország, s hasonlók emlegetése szintúgy kikopik írásaiból, akár az ilyen, Kovai Lőrincet idéző leírások: "hímbüszkeség topogott benne, a rátarti, feszülő birtokbavevés vak gesztusai lódították előre [...] csókok hideglelős káprázatában dörömböltek egymáson, az se volt több, teljesebb, mint áruló járásuk, melyben a szerelem ősi jeladása zsúfolódott, szemérmetlen, s mégis szűzi párjakeresés, kitárulkozás, elfogadás."
A Péter sikere után valóságos ifjúsági regényfolyamot, Julika-ciklust összeíró Palotai Boris 1939-ben végleg áttelepült Budapestre, s ott, akárcsak húgából, az ekkor már Komlós Aladár irodalomtudós nejeként szereplő Erzsiből, a fővárosi (szalon)baloldal népszerű tagja vált belőle is. (Közbevetőleg itt kell jeleznünk, hogy a különféle internetes adatbázisokban fellelhető állítással ellentétben Palotai Boris nem volt Nagy Lajos felesége. Nagy Lajos az ugyancsak ifjúsági irodalomban utazó másik Boris, azaz Szegedi Boris férje volt.) Első felnőttregénye jószerével gyermekírói munkásságából nőtt ki, s az árvaházi tragédiát, valamint Palotai első dacos lányalakját bemutató Kegyetlen ifjúság (1943) egyszersmind az írónő rendszerkritikus álláspontját is igazolta.
Kötelező hazugságok
A szerencsésen átvészelt s utóbb számtalan művében feldolgozott világháborús rettenet éveit követően Palotai Borist a szocdem párt baloldalán találta az épülő új világ. A Népszava száguldó riportere néhány valóban gusztusosan formált s itt-ott a női tapasztalatot érvényesen megfogalmazó anyanovella után immár az államosított magyar irodalom emancipált tagja lett, s ő nem is késett megszolgálni a bizalmat. Az írói becsület és dicsőség e szégyenteljes időszakában, amikor Karinthy Ferenc Kőművesek című munkájával, míg Örkény a közörömre meg is filmesített Házastársakkal járult hozzá a sematizmus metszően bornírt uralmához, Palotai Boris megírta a Puskásnét (1950). A kéken virító Tejért-fiókok, bizalomgerjesztő káderesek és lélekbe látó párttitkárok világában játszódó regény egy maradi háziasszony élmunkássá formálódásának épületes történetét tárja az olvasó elé, némi antiklerikális propagandával és egy jobboldali szocdem szabotázsakció rémmeséjével körítve. Az üzemi menü tésztafogását báriummal megmérgező ellenség pellengérre állítása után Palotai átmenetileg Sztálinvárosra specializálta magát. Személyes tapasztalatain alapuló s egyúttal azokra rácáfoló riportjai, elbeszélései mellett regényeket és filmforgatókönyveket is alkotott e témakörben, melyek sorából alighanem az üde hangulatú, s mindössze középvonalas Én és a nagyapám szcenáriója tekinthető egyedül maradandónak.
Az 1953-at követő politikai változások Palotai írói tevékenységén is megérződtek, hiszen 1955-ben megjelent kritikus felhangokat is rejtő regénye, az egy évvel később megfilmesített Ünnepi vacsora. A túlzott éberség veszélyeit vagy épp a pedagógusok méltatlanul alacsony fizetését felemlítő regény mindazonáltal óvatos és hű duhajnak mutatta az írónőt, hiszen a regény alapkonfliktusát egy talpig derék munkáscsalád, valamint egy álnok és képmutató polgári família összeütközése jelenti. A kényes közéleti témafelvetések dialektikáját még inkább érzékeltetheti Palotai talán legkomolyabb ambícióval megalkotott regénye, az 1958-as Keserű mandula. A mű ugyanis az ötvenes évek törvénytelenségeit körvonalazza: a főszereplő, a munkáskáderből újságíróvá előlépett Jovics Zsuzsa férjét letartóztatják, ő maga állását veszti, s élete majdnem tragikusan kisiklik. Ám hiába a kényes tárgy, sőt egyenesen Recsk említése, a kötelező hazugságok és a megjelenés évének gyászos eseményei a jelenből visszaolvasva szinte elviselhetetlenné teszik ezt a tehetséggel megkomponált, s lélekrajzában már-már az őszinteséggel kacérkodó regénykönyvet.
Egy-egy érvényes felvetés
Az ötvenes évek végén kezdődött Palotai Boris nagy korszaka. Sokat és jól szerepelt a más irodalmárokat rendre elkedvetlenítő író-olvasó találkozókon, a tévéműsorokban pedig egyenesen brillírozott. Vendégszerető háziasszonyi mivolta, vagány bájú svádája, "mondok valamit" kezdetű sztorijai, szellemes bemondásai a kulturális élet egyik legkedveltebb figurájává avatták. Az 1962-es írószövetségi közgyűlést méltató és megmosolygó sziporkája, mely szerint az összejövetelnek "jó biedermeier hangulata volt", még Köpeczi Béla összefoglaló jelentésében is helyet kapott. Ekkortól könyvei is kiugróan népszerűvé váltak, s ebben a kedveltségben a szerző csevegő irályának, humorérzékének éppúgy rész jutott, mint a választott témák aktualitásának, volt légyen szó akár a nemzedéki ellentétekről, akár a tinédzserek problémáiról, akár a közelmúlt feldolgozatlan konfliktusairól, tragédiáiról. Palotai ez idő tájt nemcsak roppant írói termékenységével, de egy-egy érvényes felvetésével, szerencsésen összefogott novellájával, kisregényével is kitűnt. A ma már csak fokozott türelemmel olvasható vagy éppenséggel eleve igénytelenül megalkotott (néha csak egyetlen vonással Fehér Klára szösszeneteinek szintje fölé kalibrált) írások törmeléke között olyan értékek lelhetők fel, mint az 1964-es A férfi című kisregény. Az írás haláltáborból visszatért főszereplője, miután férjét és kisgyermekeit elvesztette, összefekszik és beleszeret jószerével a legelső férfiba, aki az útjába kerül, s ezt a gyászmunkát felülíró/elfedő lelki folyamatot Palotainak meglepő érzékletességgel sikerült megragadnia.
Hasonló írói eredményt hozott Zöld dió című regénye, amely az 1968-as esztendő legnagyobb könyvsikere volt a hazai piacon. E művében ugyanis egy kallódó kamaszlány belső monológja válik a meghatározó szövegképző elemmé, s Palotai elfogulatlansága, nyitottsága, problémaérzékenysége - néhány rövidprózai, illetve emlékező, anekdotikus írása mellett - talán ebben a szerepjátékban mutatkozik meg legrokonszenvesebb formájában. A már időskori Hetedik év (1978) a sztálinvárosi élményekhez visszanyúlva próbálja meg elbeszélni az ötvenes évek - társadalmi rétegeket egyenlősítő, azaz egyként deklasszáló - nagyépítkezésén egymás mellé sodródó mérnök úr és egykori kéjhölgy házasságának tragikus történetét - mindössze részleges eredménnyel.
Az egészségét, szavakész humorát hetven felett is megőrző írónő élete utolsó évtizedében is váltig termékeny alkotó maradt, ám a lilán boldogtalan értelmiségiek vagy a hazalátogató disszidensek felett ironizáló novellái meg az amúgy nem minden báj nélkül való nagymamatörténetei (melyeknek egyik hőse napjaink jeles szaxofonosa, Bacsó Kristóf) már aligha tarthatnak igényt szélesebb közérdeklődésre. Néhány rövid visszaemlékező írása, portréja (például a barátot és sztálinvárosi cinkostársat, Örkény Istvánt halálos ágyán megrajzoló lírai hangú remeklés) sokkal inkább, s még utolsó, bújtatottan személyes novellái között is akad élményszerű. Különösképpen ilyen legutolsó, már posztumusz megjelent kötetének (Ki ismer engem?, 1985) címadó írása, amelynek hetvenes éveiben járó hőse, Árendás Ilona írónő előre elkéri majdani nekrológjának szövegét, s aztán felháborodva olvassa annak kegyeletesen ledorongoló sorait: "Bátorsága nem menti jellemábrázolása vázlatosságát. Hőseinek nincs saját hangjuk, az író beszél helyettük, elnyomottak és elnyomók Árendás Ilona torkából nyögnek, harsognak."
Palotai Boris, aki a valóságban is előre megíratta a rettegett kritikussal majdani búcsúztatóját, alkalmasint maga is tisztában volt életművének alapvető problémáival. Ám ha írói leértékelődésének, korszerűtlenné válásának első jeleivel kénytelen is volt szembesülni, társasági népszerűségét élete utolsó pillanatáig megőrizte. Mályvaszín vendégváró ruhájában, egy sztori kellős közepén halt ki a magyar irodalomból.
