Karcos jó híre megelőzte a 2006-os premier óta immár világhódításra indult musical hazai bemutatóját, s a jelek szerint méltán, hisz' a Pesten ugyancsak "off-Broadway", a nyitható tetőzetére Nyugati Teátrumként is váltig büszke néhai Szikra moziban elővezetett zenés darab valóban figyelemreméltónak bizonyult. Franz Wedekind közel százhúsz esztendős műve, amely máig őrzi botránkoztató időszerűségét, s úgy tetszik, népszerűbb, mint valaha, a musical-változatban is megmaradt nyugtalanító, a kegyetlenségig őszinte történetnek: a nemi ösztönök ifjonti zsendüléséről és zendüléséről, a fölnőtterőszakról, a hazugság és az álszemérem pusztító uralmáról. Mindehhez Steven Slater markáns és jelen idejű (Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd által az illemtelenségig szellemesen magyarított) dalszövegekkel, míg Duncan Sheik mindvégig roppant lendületes, noha csak két szám erejéig emlékezetes rockzenével járult hozzá.
Az Operettszínház kihelyezett bemutatójának néhány jelenete, így különösképpen a kamaszdüh tombolását énekszóval és Tihanyi Ákos remek koreográfiájával érzékeltető nagy együttes, a "Baszott a világ" (az angol eredetiben Totally Fucked) rá is talál arra a nem kimondottan szubtilis, ámde annál kifejezőbb tónusra, amely képes a történet jelenvalóságának érzését felébreszteni a közönségben. A téma tehát az elevenünkbe vág, s az előadói szándék olykor rá is talál a megfelelő eszközökre, ám az előadás egésze mégis roppant felemás benyomást kelt. A kritikusban ugyan nem ágaskodik semmi, nem kell pirulva lesütnie a szemét, csak épp a rendezés serdületlenségét, helyenkénti zavaró mutálását kényszerül nyugtázni. A Somogyi Szilárd rendezte előadás ugyanis, túl a fölös bőséggel, szinte szünet nélkül hömpölyögtetett szárazjég alkalmazásán, a gyerekkort idéző játékkockák variábilis díszletelemekké minősítésén (díszlet és jelmez: Bartha Andrea), s a némafilmes allúziókat ébresztő fény-árnyék játékokon, néha bizony elvéti a megcélzott színpadi hatást. Néhány üdítően groteszk, mondjuk a diákfiúk fájón lüktető nemi vágyát megelevenítő ötlet ugyanis nem feledteti a nézővel a tényt, hogy mindkét felvonásvég felettébb sutára sikeredett. Az első finálénak egy óvatoskodva lehúzott bugyi és egy szemérmesen alácsúsztatott nadrágkorc vetett véget, míg az előadást záró jelenet a félig-meddig lemeztelenített ifjúsági szereplőgárda kihátrálásával érte el lankadt csúcspontját. Igaz, ha a produkció rendelkezne valaminő függönnyel, e két finálé kevésbé tűnt volna kínosnak, ámde a probléma nem pusztán színpadtechnikai eredetű. Mert hát a színpadi meztelenségnek egész egyszerűen nincs értelme, s - ami tán még ennél is fontosabb - nincs hatása akkor, ha a privát vagy a rendezői szégyenlősség felülírja az erősnek szánt jelzést. Márpedig kendőzetlenül szólva épp ennek lehettünk szemtanúi, s ez nem azért bosszantó, mivel így fenéklátási végösszegünk nem gyarapodhatott a kívánatos mértékben, hanem mert a mikroportra és annak járulékos elemeire vetkező fiatalok akaratlanul is azt a prüdériát erősítik, amelynek a produkció színre hadat üzent. Ilyesformán aztán szinte hiábavaló a műfajhoz mérten merésznek számító, változatos szexualitás- és erőszaktevés-tematika, a beharangozó és az előadás jelentőségét érzékeltetni hivatott misszionárius póz túlontúl megerőltetőnek tetszik.
Mindazonáltal az előadás remélhetőleg érik még az elkövetkező hetekben, s hasonló bizakodással indokolt és méltányos viszonyulnunk a színészi alakításokhoz is. Egyelőre ugyanis a színre lépők többsége részint ösztönei, részint ifjúsági színjátszói eszköztárának fogságában sínylődik, s ez roppant ingadozóvá teszi a színvonalt. A fiú főszerepben (Melchior) Kossuth Gergő rokonszenves és kamaszos bájára okkal építő fiatalemberként lép elénk, s kisvártatva alighanem műkedvelő szemmeresztgetéseinek és grimaszainak is búcsút mond majd. Hangja ugyan sérülékenynek tűnt, ám vokális teljesítménye összességében megfelelt, akárcsak Viczina Dalmáé, aki a teherbe ejtett, majd az angyalcsinálás áldozatává váló Wendlát alakította, egyelőre kissé maníros játékkal. Az ismert színészparadoxon bizonyságaképp (vagyis a részeget nem a részeg színész tudja jól eljátszani; nem lenni kell valakinek, hanem annak kell látszani, és így tovább) valódi kamasznak nem a szereplőgárda valamely tinédzserkorú tagja bizonyult ez estén, hanem a szintén fiatal, de már jócskán serdült Kerényi Miklós Máté (Moritz). Öngyilkossági jelenetének kulisszahasogatásától eltekintve egyedül az általa megjelenített figura nem küzdött nyílt színi hitelválsággal. A fiatalok sorából a "rossz útra tért" Ilse megformálója, Baranyai Annamária, a diáktársát fiúszerelemre csábító Gulyás Balázs (Hanschen) és az eminens tanulót adó Kádár Szabolcs érdemel még említést. Az összes felnőtt szerepet játszó két színész, Bajcsay Mária és Szabó P. Szilveszter eltérő modorban ugyan, de egyaránt kellőképpen idegennek, érthetetlennek, s a fiatalokat megnyomorító hatalmúnak érződött. Riederauer Richárd irányításával az előadás zenei kivitelezése mindvégig élményszerűen nívós maradt.
Az Operettszínház bemutatója a Nyugati Teátrumban, február 7.
