Mágikus kultoperett - az Operettszínházban kedvelik az ilyesféle, trendre kacsintó blikkfangokat, ám ez ne tévesszen meg, s persze ne is riasszon el senkit. Mert táncoljon bár nyíltszíni szólót a Garuda madár, s beszéljenek a színpadon a bráhminok titkos, akaratnyűgöző tudományáról, azért a párizsi primadonna, Odette és a hindu herceg, Radjami 1921-ből való románca mindössze "csak" operett: némi keleties kolorittal, a korabeli új táncfajták adaptálásának erős szándékával, valamint két szépen formált, operai igényű szólammal. S mégis más ez A Bajadér, hiszen két átíró, Kerényi Miklós Gábor és Kállai István a megfiatalítás vágyával mai színpadra alkalmazta, Müller Péter Sziámi pedig vadonatúj, sőt jajdefriss dalszövegekkel látta el az énekes számokat. Lahore koronahercegének jut egy kafa Harley-Davidson, a szubrett piercingről és shoppingolásról énekel, szóval minden adott ahhoz, hogy Kálmán Imre műve majdnem fiatalos ötvenesnek tűnjön. A félsikerű ráncfelvarrás mellett azonban más, szerencsésebb kimenetelű változtatásokat is eszközöltek az átírók: szerepigazításokkal és kölcsönzött számokkal megerősítették a szubrett-táncos-komikus vonalat, s néhány áthallásos ki-be szólást dörgöltek a (bulvár)sajtó orra alá, másodpercekre megteremtve ezzel a jelenidejűség áhított látszatát.
Az előadás mindazonáltal olykor kissé tétova benyomást kelt a sajtóbemutatón. Kis botlások és nagyobbacska bizonytalankodások tűnnek elibénk, s mintha e korai pillanatban még Kerényi Miklós Gábor gusztusos rendezése is alakulófélben lenne, ami különösképp az amúgy rendre a kiváló rendező erősségének bizonyuló tablójelenetekben, illetve a bonviván és a primadonna hálószobai párjelenetében válik érzékelhetővé. Csakhogy az operettjátszás (amint a színház általában) nemcsak az alkotók, de a publikum számára is maga az intézményesült megalkuvás, ahol a szép részletek egykönnyen felülírják az észlelt problémákat, s ahol egy-egy bájos pillanat elfeledtet színészi fogyatkozást csakúgy, mint dramaturgiai zagyvaságot.
Ilyesformán Miklósa Erika vendégeskedése önmagában felértékeli a produkciót: kiállása tökéletes primadonnát mutat, szorgalmasan táncol, alkata nem egyszerűen illúziókeltő, de nyilvánvalóan akár egy fehérneműmodellnek is dicsőségére válna, s mindehhez természetesen igazi jelentékeny hang birtokosa. Színésztudománya és szövegmondása jelenleg kétségkívül alacsonyabb fokon áll (szerepbéli lerészegedése komoly szemhunyást igényel), ám még így is eléri, sőt meg is haladja az operettben elfogadott prózajátszás átlagos nívóját. (Ennek korántsem szívderítő helyzetéről ez alkalommal az operett-ensemble színpadi létezése szolgál tanulságos adalékokkal.) Dolhai Attila egyenrangú partnernek és egyenrangú hangtulajdonosnak bizonyul, az operett elhíresült tenorslágere fajsúlyos előadót nyer személyében, s színészi rutinjával nemegyszer kisegíti a szép Odette Darimonde-ot. Meglehet, talán épp e színészi jószolgálat vonja el a figyelmét saját modorosságairól: a dacos-ruganyos, olykor kinyílt bicskát idéző Dolhai-járás például egy pillanatra sem adja át a helyét a gyaloglás valamely póztól mentesebb válfajának.
Az operett magyar vonallal megerősített, duplájára növesztett komikus, táncos szakaszában az élmény még inkább feledteti a sikerületlen pillanatokat. Oszvald Marika alighanem elérte a színész számára elérhető legmagasabb létállapotot: ő maga a szubrett, az eleven, s hozzá milyen eleven operetthagyomány. Élesedő énekhangja, egy-egy apróbb hibája csak még szeretetreméltóbbá teszi színpadi jelenlétét, páros játéka a langaléta, előnyös adottságait jól őrző - gyárosból librettistává transzponált - Csere Lászlóval az operett elpusztíthatatlan kedélyét igazolja. A fiatal páros, Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté elsősorban virtuóz táncszámaival szolgál örömünkre, s szép gesztus gyanánt értékeljük, ahogy a kölcsönzött és persze újrafordított Lárifáriban az ifjú - e szerepében amúgy túlságig ugribugri - táncos-komikus felidézi Feleki Kamill kedvelt, ízületgyilkos lábgyűrő táncát. Az előadásnak egyebekben is erőssége a tánc, s legfeljebb talán csak az indus betét türelemapasztó perceit róhatjuk fel Lőcsei Jenő koreográfiájának.
Túri Erzsébet díszletei az operett elegáns, örökkön dús, sosem szűkölködő világát idézik, s a műfaj megingathatatlan gazdagságáról tanúskodik a zenekari árokból előhömpölygő Kálmán Imre-muzsika is. Makláry László és zenekara ezúttal nemcsak biztos alapot nyújtott az előadás számára, de A Bajadér egyik főszereplőjévé is vált. S jó, hogy így történt, s nincs búslakodnivalónk afelett sem, hogy a mű vágyott "megújítása" csak felében-harmadában sikerült. Hisz amit látunk, az így is egy élet-, s alkalmasint fejlődőképes előadás. Hát mondd már, hogy nem az a hű, de fiatal!
Budapesti Operettszínház, március 18.
