Magyar Narancs: A Bajza utcai Feszty-villában berendezett, száz év előtti Petőfi Ház még meglehetősen távol állt egy modern, mai értelemben vett múzeumtól.
E. Csorba Csilla: Igen, annak a háznak még döntően a kultuszteremtés és -ápolás volt a célja, s így ott a legkülönfélébb kegyeletes emléktárgyak vagy épp a hajból készült Petőfi-portrék jól megfértek a kéziratok és ereklyék mellett. A nemzetközi példák is motiválták egy ilyen, a nemzeti irodalomra koncentráló emlékhely létesítését, ám a Petőfi Ház utóbb mégsem vált valódi kultuszhellyé, amiben a történelmi-politikai változásoknak éppúgy szerepük volt, mint annak, hogy a ház semmilyen módon nem kapcsolódott Petőfi életéhez (csak Jókaiéhoz, akinek emlékét a ház első emeletén ápolták), s hogy a hely idővel egyre inkább a leértékelődő Petőfi Társaság belterjes életének színterévé lett. Én mégis mindig a Petőfi Irodalmi Múzeum elődjeként tekintek erre a gyűjteményre, amely valóban több évtizedes fáradságos gyűjtőmunka, majd a civil társadalmat megmozgató, nők által sarkallt jótékonysági akciók egész sorának köszönhetően vált saját otthonnal rendelkező, értékekben gazdag kollekcióvá.
MN: 1954-ben azután, már jócskán megváltozott körülmények között, megszületett a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum.
ECSCS: Előbb még a 48-as centenáriumi megemlékezések mozgatták meg a gyűjteményt, amely ekkor a "Zászlónk Petőfi!"-jelmondat jegyében a forradalmár költő haladó vonásait domborította ki, s az ekkor született tervek között a mártír költők múzeuma ugyanúgy felmerült, mint a Petőfi-Ady-József Attila-hármasság emlékezetére létesítendő múzeum. 1954-ben végül szerencsés csillagzat alatt s a közéletben akkortájt tekintélyes írók szorgalmazására jött létre az irodalmi múzeum, melynek nevéből utóbb kiesett a Sándor, s amely 1957-ben talált otthonra a Károlyi-palotában. Különösen komoly érdemeket szerzett a múzeumalapítás körül Keresztury Dezső, aki utóbb is sokat fáradozott a magyar irodalom muzealizálásáért, például az irodalmi emlékházak lokálpatriotizmust erősítő szisztémájának szorgalmazásával. Ez a közgyűjtemény azután hagyatékgyűjtő, archiváló tevékenységével, a hetvenes években a marbachi Schiller-múzeum mintájára átültetett muzeológiai gyakorlatával s a kortárs irodalom felé való nyitottságával már egyként alkalmas volt az irodalom történetének és az irodalom, az irodalmi élet folyamatosságának megjelenítésére. S összességében, néhány szervezeti át-, majd visszaalakulás után erre törekszünk ma is, legfeljebb az alkalmazott médiumok változtak, gondoljunk csak a Digitális Irodalmi Akadémiára.
MN: A PIM története mégis azt bizonyítja, hogy különös, nehéz zsáner az irodalmi múzeum. A képzőművészeti vagy akár természettudományi gyűjteményekkel szemben itt sokkal nehezebb feladat érzékletessé tenni a bemutatandó témát. Egy kitömött író látványa nem visz közelebb az irodalomhoz.
ECSCS: Így van, s a XXI. században már a korábban bevett megoldások sem működnek többé. Egy tárlóban elhelyezett könyv vagy kézirat, egy kép a falon s hozzá a tudós ismertetőszöveg - ez ma már nem hat meg senkit. A mai látogató érzéki élményt, erős benyomást vár egy kiállítástól, s ennek meg kell felelnünk valamiképp. Ezért próbáljuk növekvő mértékben bekapcsolni a társművészeteket a kiállításainkba, s persze ezért fordulunk mindinkább a korszerű technológiák alkalmazása felé. Mint a tavalyi Nyugat-kiállításon, ahol Rippl-Rónai portréképei segítették a ráhangolódást, s ahol a kávéházi-szerkesztőségi enteriőr és az érintőképernyős böngészési lehetőség egyszerre, egymást erősítve próbálta meg lekötni a látogató figyelmét. A visszajelzések szerint sikerrel. S szintén kedvező fogadtatásra talált a szalonbeszélgetések, felolvasó-színházi rendezvények sora is, mert a közönség, ha tán kevesebbet is olvas, annál szívesebben hallgat az irodalomról. Így például a tévé által is rögzített LégyOtt-beszélgetések, amelyeken két-két kortárs irodalmár idézte egy-egy nyugatos szerző alakját és életművét, nemcsak az irodalmi élet folytonosságát erősítették, de határozott közönségsikert is arattak. Folytatjuk is a sorozatot.
MN: A tavalyi Nyugat-év során a múzeum tevékenysége nem korlátozódott a Károlyi-palotára.
ECSCS: Részint az országjáró Nyugat-busz révén 83 településre, majd' félszázezer vidéki múzeumlátogatóhoz vittük el a kiállításunkat, részint pedig egyfajta koordináló szerepet vállaltunk, hogy a különböző, közgyűjteményi, televíziós s más jellegű évfordulós programok reflektáljanak egymásra. Egyébként mindkét tevékenységünket folytatjuk idén is: a Kazinczy-évfordulóhoz (250 éve született ugyanis) kapcsolódóan a magyar nyelv sokszínűségét bemutató buszt fogunk indítani, míg a Radnóti-év szervezésében együttműködünk az ország Radnóti nevét viselő gimnáziumaival, a Radnóti Színházzal, a Magyar Televízióval, Szegeddel s másokkal.
MN: Idén is az évfordulók köré rendeződik tehát a PIM működése?
ECSCS: Túlnyomórészt igen. A napokban nyílik meg a Radnóti-év központi kiállítása, amely kapcsolatrendszerein keresztül, mintegy kapcsolati hálóban elhelyezve fogja bemutatni a költőt. S lesznek majd különlegességek is, mint például az a felolvasó-színházi előadás, amelyen Schöpflin Gyula 1941-ben keletkezett, Én és a világ című monodrámája kerül a közönség elé. Ennek a műnek ugyanis Radnóti Miklós volt az egyik ötletadója. A Kazinczy-évforduló kapcsán nemcsak a már említett busz érdemel figyelmet, hanem az a kiállításunk is, amelyen Kazinczy személye mellett a korabeli képzőművészek állnak majd a középpontban. Számos hazai és külföldi közgyűjtemény kölcsönöz számunkra műtárgyakat, köztük a bécsi Kunsthistorisches Museum, s reményeink szerint ez a kiállítás vonzó és illúziókeltő módon idézi majd fel Kazinczy korát. S végül idén fogjuk megünnepelni Benedek Elek születésének 150. évfordulóját (s emlékezünk meg egyszersmind halálának 80. évfordulójáról), ami ráirányítja a figyelmet egyik legfontosabb feladatunkra, az olvasás népszerűsítésére. Benedek Elek révén a legfiatalabb korosztályok számára próbálunk olvasásra csábító élményt kínálni, s őket kívánjuk megnyerni az irodalom számára azokkal az olvasótáborokkal is, amelyeket a MIRE, a Magyar Irodalmi Emlékházak egyesületének égisze alatt szervezünk. Ez az egyesület egyebekben komoly büszkeségünk, s remélhetőleg nem csupán az irodalom népszerűsítésében, de az idegenforgalom élénkítésében is juthat számára szerep.
MN: Visszatérve az olvasás népszerűsítéséhez, ez nehéz és alkalmasint hálátlan feladat, hiszen akárhogy is segít, csábít és kecsegtet a múzeum kiállításokkal, beszélgetésekkel vagy akár táborokkal, az olvasás feladatát végül csak nem veheti le az egyén válláról.
ECSCS: Azért az igény, az érdeklődés felkeltése terén komoly lehetőségeink vannak, s mi próbálunk is élni ezekkel. De az bizonyos, hogy ez olyan feladat, amivel a más típusú múzeumoknak nem kell, nem szükséges feltétlenül szembenézniük. Nekünk muszáj nevelni és magunkhoz szoktatni az új látogatókat: az olvasmányokat szerepjáték formájában élménnyé avató pedagógiai foglalkozások vagy épp a március 15-i Pilvax-béli események gyermekek bevonásával megvalósított - s immár szériában futó - dramatizálása éppúgy ezt a célt szolgálják, mint például az, hogy tervezzük állandó Petőfi-kiállításunk fazonigazítását. Több információval a korról, s még inkább leléptetve Petőfit a talapzatról, hogy az ifjúság számára érdekes vonásai és élményei hangsúlyosabbá válhassanak.
MN: Ez mégiscsak behatárolja némiképp a PIM mozgásterét, ha nem tévedek. Egy irodalmi kiállítás ilyesformán aligha lehet olyan attraktív, tömegeket vonzó rendezvény, mint mondjuk egy Van Gogh-tárlat.
ECSCS: Az mindenesetre bizonyos, hogy a közönséget s egyúttal a szponzorokat is jóval könnyebb mozgásba hozni egy híres festő műveivel, mint akár egy nagy íróval. Részben ez a magyarázata annak, hogy régi tervem, egy Thomas Mann-kiállítás vendégelése csak igen lassan kezd körvonalazódni. Ám ha hozzánk nehezebben is érkezik el nagy külföldi kiállítás, a mi Márai-tárlatunk éppenséggel diadalmasan járja a világot, s dél-amerikai körútjának részeként jelenleg épp Kolumbiában állomásozik.
