1988 nyarán a svájci Écone-ban a 82 esztendős Marcel Lefébvre érsek püspökké szentelte a saját maga alapította Szent X. Pius Papi Testvérület (Fraternitas Sacerdotalis Sancti Pii X) négy tagját. A jó előre bejelentett s a provokatív szándékot éppen nem nélkülöző aktus egyenes következménye volt annak az évek során egyre csak erősödő ellenszenvnek, amelyet az egyházi élet számos mozzanatát átformáló II. vatikáni zsinat ébresztett a tradicionalista klérustagokban. 'k szerveződtek az említett nemzetközi fraternitásba, s az ő emblematikus vezéralakjuk volt az idős főpap, aki már a zsinaton is rendre szót emelt a reformszellem legkülönbözőbb megnyilvánulásai (például a protestánsok puszta jelenléte) ellen.
Pápábbak a pápánál
A tradicionalisták egyik legfontosabb sérelmét a liturgiában bekövetkezett változások jelentették, s jelentik máig, ám a laikus olvasó számára a különböző miserendek ütköztetésénél érdekesebb lehet, hogy Lefébvre és követői az ökumenizmus, vagyis a keresztény felekezetek közötti párbeszéd és a vallásszabadság kérdésében is túlontúl liberálisnak találták a zsinat szellemét. S a zsinat láttán bizonyítottnak és roppant fenyegetőnek ítélték a püspöki kollegialitás térnyerésének kockázatát is, mely immár az egyház - korábban a pápa által óvott - tanító hivatalát (magisterium) veszélyezteti. Így hát részint az évszázados hagyományok, részint éppenséggel a csorbítatlan pápai hatalom védelmében távolodtak el mind jobban a Vatikán hivatalos irányvonalától, s ez vezetett az 1988-as eseményekhez. Hiába tárgyalt az érsekkel több ízben is személyesen Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció szép reményű prefektusa, Lefébvre püspökké szentelte négy papját: Bernard Fellay-t (majdani utódát a Pius-társaság élén), Bernard Tissier de Mallerais-t, Alfonso de Galarretát és Richard Williamsont, akiről még szót ejtünk az elkövetkezőkben.
Ezzel a hivatalos vatikáni értelmezés szerint a felszentelést végző és az azt elfogadó személyek egyaránt az "önmagától beálló" kiközösítés (latae sententiae) kánonjogi kategóriájába kerültek, de azért e tényt - biztos, ami biztos - II. János Pál apostoli levele (az eseményt skizmatikus, vagyis egyházszakadást felidéző tettként értelmező Ecclesia Dei) éppúgy kinyilvánította, mint az illetékes kúriai hivatal. Lefébvre és hívei ezzel szemben arra hivatkoztak, hogy vészhelyzet esetén a pápai engedély mellőzhető, márpedig a vészhelyzet fennállt, hiszen "Róma a sötétben tévelyeg... s az egyház világszerte a liberalizmustól és ökumenizmustól vezérelt zsinat hamis ideáit követi".
A párhuzamos katolikus egyház létrejöttének veszélye határozott lépésekre sarkallta a Vatikánt, és sikerült is valamelyest megosztani Lefébvre szimpatizánsainak táborát: a tradicionalista szerveződések jelentős része elhatárolódott az általa irányított testvérülettől, amelyből ugyancsak kiváltak néhányan. Ám ha tekintélye meg is csappant, s pozíciója kétségessé vált, azért a Pius-társaság nemzetközi hálózata tovább működött, megannyi egyházi személyiség maradt kapcsolatban velük, s ezt a felemás helyzetet érzékeltette az is, hogy az 1991-ben elhunyt exkommunikált Lefébvre teste fölött érsekek és püspökök mondtak imát. Két évtizeddel az écone-i botrány után, mely húsz év során a pápa adminisztrációja mindvégig belső problémaként kezelte a szélső tradicionalisták ügyét, immár mindkét fél békülékenyebbnek mutatja magát.
Egy furcsa angol
Ennek az egyházi détente-nak volt látványos gesztusa a pápa januári döntése, melyet épp az ún. keresztény egységhéten, s egyúttal a II. vatikáni zsinat meghirdetésének 50. évfordulóján hoztak nyilvánosságra - aligha véletlenül. Meglehet, a külvilág számára kevéssé attraktív esemény el is sikkadt volna, ha a svéd televízió nem épp ekkor tűzi műsorára azt a még tavaly novemberben készített interjút, amelyben a már említett Williamson "püspök" kereken tagadta a gázkamrák létezését, s egyszersmind legfeljebb 300 ezer főre becsülte a holokauszt zsidó áldozatainak számát. Ennek hallatán értelemszerűen számos zsidó és más csoport adott hangot dühös tiltakozásának, míg a Vatikán a két egymás közelségébe került esemény szétválasztására s egyúttal a holokauszttal kapcsolatos hivatalos egyházi álláspont nyomatékosítására törekedett. A Vatikánhoz közel álló olasz publicista, Andrea Tornielli túl azon, hogy médiamanipulációnak és rosszindulatúan időzített botránynak bélyegezte Williamson ügyét, s főként a pápát inszinuáló tálalást, arra hivatkozott, hogy sajnos az ominózus prelátus rendszerint más témákban is összevissza beszél.
Torniellinek kétségkívül igaza van, hiszen Williamson a régóta kultivált holokauszttagadás mellett az összeesküvés-elméletek egyik nemzetközileg elismert népszerűsítőjének számít. Így a Kennedy-gyilkosság, a 9/11, vagy éppenséggel a Cion bölcseinek jegyzőkönyve kérdésében is meglehetősen extrém nézeteket hirdet, s még Rodgers és Hammerstein klasszikus musicalét, a szolid-szelíd Muzsika hangját is a lélek- és értékromboló törekvések ádáz eszközének ítéli. Sőt, nemcsak II. János Pálról, de utódáról is akadt néhány rossz szava, amikor Ratzinger korábbi teológiai működését liberális, neomodernista tévelygésként értelmezte.
Williamson a Vatikánt érő bírálatok láttán múlt pénteken levélben kért elnézést a pápától, amiért a holokauszttal foglalkozó kijelentésével szükségtelen gondot és problémát okozott neki és az egyháznak. A blogjában (Dinoscopus) is publikált írás visszatekintve "meggondolatlannak" ismeri el a svéd tévéseknek adott nyilatkozatát. Ily mértékű keresztényi töredelemmel szembesülve akár napirendre is lehetne térni a botlás felett, ám az eset nem ennyire szimpla. A katolikus tradicionalisták körében ugyanis Williamson személyét megbecsülés övezi, s tán nézeteivel sem áll teljesen egyedül. Hiszen maga a néhai Lefébvre érsek sem volt éppenséggel tévedhetetlen: nemcsak a Vichy-rendszerről emlékezett meg őszinte elismeréssel, de Francótól Salazaron át egészen Pinochetig jószerével minden jobbos diktatúrát a keblére ölelt, s természetesen Le Pen működését is tetszéssel szemlélte.
Nem is annyira meglepő hát, hogy a progresszív katolikusok kissé megütközve vették tudomásul a pápa békegesztusát, s hogy nem egy közülük a reakciós eszmék egyházon belüli térnyerésétől tart. S ez az aggodalom meglehet akkor is reális marad, ha majd a tradicionalisták is elismerik végre a II. vatikáni zsinat döntéseit, s formálisan immár konciliánsnak fogják mutatni magukat.
